A Dunánál

44 18 10
                                    

A Duna partján ültünk a kikötőben, ott, ahol valaha még komp járt. A városban még évekkel a kompkikötő bezárta után is kint voltak a kikötő felé irányító táblák, és ahogy az ember elindul lefelé a félszigetre, még a hajóállomás feliratú táblákat is láthatja, csupán áthúzott szöveggel.

A víz szintje alacsony volt azon a reggelen, sokkal alacsonyabb, mint a korábbi években valaha. A hatalmas, szürke kövek, amiket korábban ellepett a víz, szárazon, de büszkén álltak a helyükön, mintha örültek volna annak, hogy a Duna nem rejtette el őket az emberek szeme elől. Mintha nem tudták volna, hogy a víz sokkalta erősebb, mint ők, és csupán idő kérdése, hogy átformálja, megváltoztassa őket.

Egy gyík futott végig fürgén az egyik kisebb sziklán, ő pedig rámutatott. Mosolygott, mert tetszett neki, amit látott. Aranybarna haja az arcába hullott, kicsit eltakarta a szemét, de mivel látni szerette volna a tájat, szinte egyből a füle mögé tűrte a kósza hajtincseket. Kereste a gyíkot, de az már rég visszabújt a kövek közé, így ő inkább a víz felé fordította tekintetét, és hunyorogva nézte, ahogy a felkelő nap fénye megcsillant a lustán hullámzó víz felszínén. Láttam rajta, hogy gyönyörűnek tartja. Az arckifejezése olyan volt, mintha a világ legnagyobb csodáját látta volna éppen, én pedig szerettem volna megfogni a kezét, szerettem volna magamhoz húzni, megcsókolni, mégsem tettem. Úgy éreztem, mindennél fontosabb, hogy lássa a környezetét.

– Sétálunk? – kérdezte halkan.

– Sétálhatunk.

Sétáltunk. Kéz a kézben, csak ő és én, két lány a hajnali világosságban, hátunk mögött a felkelő nappal. A szabadstrandhoz mentünk, és ott ismét leültünk, újra a vízre fordítottuk a tekintetünket, de ezúttal más volt a helyzet, mint korábban. Beton helyett homokban ültünk, ő pedig levette a szandálját, és meztelen lábát a homok alá temette. Olyan volt, akár egy kisgyerek.

A szabadstranddal szemben, a túloldalon lévő fákat figyelte, amik szinte teljes mozdulatlanságban álltak a tikkasztó nyári hőségben, és ahogy a Nap szép lassan egyre feljebb és feljebb jött a horizonton, valami egészen másfajta megvilágításba kerültek.

Amikor a Nap már magasan járt, és izzadó emberek özönlötték el a partot, mi felkeltünk, és újra kézen fogtuk egymást. Bizonytalanul állt a lábán, kicsit imbolygott, de amikor elindultunk, a járása magabiztos volt. Hazamehettünk volna, hisz akkor már órák óta voltunk lent a félszigeten, mégis maradtunk. Visszamentünk a kikötőhöz, kerestünk egy olyan helyet, ahol nem volt sok ember, és lekuporodtunk a földre. Míg ő a tájat figyelte, én a köveket néztem, amik között észrevettem egy kagylót. Felkeltem, az egyik instabil kőre lépve közelebb araszoltam a kagylóhoz, és amikor már elértem, a kezembe vettem.

Egy pók futott el a kezem mellett, mire összerezzentem, de kibírtam, hogy ne sikítsak fel, hiába rettegtem a nyolclábú rémségektől. Visszaültem mellé, felé nyújtottam a kagylót. Gyerekkorában imádta a kagylókat. Amikor még kicsit voltunk, nagyon sok időt töltöttünk a Duna partján, ahol kisebb-nagyobb kagylókat kerestünk, és vittünk haza a szüleink legnagyobb örömére. Mindkettőnknél tele volt a lakás kagylókkal. A szobánk, a fürdőszoba, a szüleink szobája... Mindenhol kagylók hevertek szerteszét, kaotikus rendben.

– Emlékszel, amikor kicsit voltunk, és kagylókat gyűjtöttünk? – suttogta.

– Igen – mosolyodtam el. – Anyáék nem szerették.

– Az én szüleim sem. Pedig csodaszépek.

Nem feleltem. Csak néztem őt, pont olyan csodálattal, ahogy ő figyelte a Dunát. Szerettem volna beszélgetni vele, bármiről, de úgy éreztem, jobb, ha csendben maradok. Tudtam, hogy egy teljesen más világban jár, talán éppen a múltban. Talán megelevenedett előtte az, amikor a komp még járt, és elképzelte, milyen lehetett az élet akkoriban. Talán gondolatban épp egy olyan múltban járt, ahol ő még nem is létezett, mégis látta maga előtt a kompra váró embereket, az anyjuk szoknyájába kapaszkodó, izgatott gyerekeket, a férfiakat, akik nagy hanggal meséltek egymásnak arról, mekkora halat fogtak legutóbbi horgászatuk alkalmával, és a tinilányokat, akik vihogva figyelték a révbüfénél sorban álló fiúkat. Tudtam, hogy egy része szeretett volna abban a világban élni. A világban, ahol a Duna még tisztább, hatalmasabb és ragyogóbb volt. A világban, ami sokkal emberibb volt, mint a mi világunk.

Vajon a túlvilágon a múltat éli újra?

Emberiség✔Where stories live. Discover now