Emberiség✔

Mogorva tyúkanyó

Matteo unottan ücsörgött a kórházi ágyában. Megalázó egy helyzet! Ő, aki a legjobb pilóta volt a társai közül, kórházban kötött ki, miután kivitt egy frissen javított gépet egy próbakörre. Röhejes! Oké-oké, időközben egy ellenséges gépből valaki tüzet nyitott rá, és átlőtt vállal rakta le a vasmadarat, ez nem kis teljesítmény, jár is érte a kitüntetés, na de ilyen apróság miatt kórházba kerülni? Jobb dolga is lett volna annál, hogy a fehér plafont nézze.

A szeme sarkából pillantott az ágyától nem messze lévő fotel felé, amit a századosának vittek be napokkal korábban, amikor megtudták, mi a rendfokozata. Persze Florenz igyekezett jelezni, hogy nem szükséges különös bánásmódban részesíteni őt, és minden talpnyalási kísérletük helyett inkább fordítsák a pilótája meggyógyítására az energiáikat, de mire befejezte a mondandóját, megjelent két nővér egy fotelt tolva, és onnantól kezdve mindegy volt, mit mondott.

Attól a naptól Florenz a karosszék állandó lakója lett, szinte el sem mozdult onnan, jelenleg is éppen az igazak álmát aludta benne. Matteo halvány mosollyal az arcán figyelte a vöröses hajú, szeplős férfit, akinek hosszú, de szinte láthatatlan szempillái árnyékot vetettek az arcára. Nem kimondottan volt szép férfi. A szeme seszínű volt, valahol félúton a hamuszürke és a sárbarna között, metszőfogai a kelleténél nagyobbak voltak, és aprócska rés volt köztük, Matteót olykor egy kisegérre emlékeztette. Mégis volt benne valami... Valami, amiért megérte felfigyelni rá. Szigorú, de korrekt százados volt, nem szívesen került közelebbi kapcsolatba a pilótáival, mégis úgy figyelt rájuk, úgy óvta őket, akár egy tyúkanyó a csibéit. Matteo elmosolyodott ezen a gondolaton. Mogorva egy tyúkanyó!

Eszébe jutott az az éjszaka, amikor átlőtték a vállát. Ő szerelte meg a gépet, könyörgött Florenznek, hogy engedje ki kipróbálni. A százados először kérette magát, majd bólintott, jelezve, hogy mehet. Boldog volt, amikor felszállt. Ugyan a háborút gyűlölte, és fájt a gondolata annak, hogy egy nap ölnie kell szeretett repülőjével, magát a repülést imádta. Szabadnak érezte magát, nem volt más, csak ő és a gépe, csak magában bízhatott... Ijesztően gyönyörű volt. Aztán a semmiből felbukkant egy brit vadászgép, és mire észbe kapott, ömlött a vér a karjából.

Nem emlékezett, hogyan sikerült kötést raknia a vállára, de amikor felébredt a kórházban, azt mondták, jól tette, hogy elszorította, mert megakadályozta, hogy elvérezzen. Valóban ezt tette volna? Ő csak arra emlékezett, hogy fel akarta adni. Arra emlékezett, hogy eszeveszetten próbálta elérni a tornyot rádión, és amikor nagy nehezen sikerült, csak panaszkodni tudott. Emlékezett, hogy a torony első javaslata a katapultálás volt. Mintha nem próbálta volna!

– Nem nyílik a fülke – hallotta a saját hangját a fejében. – Nem fog menni, torony, nem fogom tudni lerakni.

Sistergést hallott, mintha valaki válaszolni szeretett volna neki, de nem tudta volna, mit mondjon. Megértette. Michael, a legjobb barátja ült a toronyban. Kölyökkoruk óta minden rosszban együtt voltak benne, Michael csak miatta ment a légierőhöz. Ha ő nincs, a barátja Svájcba emigrált volna, és biztonságban élne. De maradt. Miatta.

Néhány másodpercnyi csend után ismét felzúgott a rádió.

– Megtiltom, hogy feladja! – hallotta Florenz határozott hangját. Dühösnek tűnt. – Tudja, mennyi papírmunkámba kerül, ha lezuhan? Számolhatok el a géppel, a halálával... Mehetek a szüleihez, hogy elmondjam, szeretett fiuk az én felügyeletem alatt lelte halálát. Azt aztán lesheti! Szedje össze magát, ha kell, üvöltsön a fájdalomtól, de rakja le a gépet! Ez parancs.

– I-igen, százados – dadogta, miközben a futópálya felé fordult. Próbálta informálni a tornyot minden tettéről, miközben hol üvöltött, hol zokogott a fájdalomtól. Emlékezett, hogy orvost kért a leszállás helyszínére. Emlékezett, hogy figyelmeztette őket, el fog ájulni. Azokban a pillanatokban csak az adrenalin tartotta ébren, de tudta, amint a gép kerekei a földet érik, és megnyugszik, abban a pillanatban eszméletét veszti.

Emlékezett Florenz hangjára a rádióból. Eleinte parancsoló volt, határozott és dühös, mintha fel szerette volna bosszantani, de később halkabb lett, törődőbb. Aztán eltűnt. A toronyból Michael azt mondta neki, úton van a futópálya felé.

Aztán a kórházban ébredt, és Florenz az ágya mellett ülve szorongatta az ép kezét. Magában motyogott, mintha imádkozott volna – pedig Matteo tudta, hogy nem hisz Istenben –, és amikor észrevette, hogy a pilótája felébredt, mosoly költözött az arcára. Azóta szüntelenül mellette volt.

Florenz nyöszörögni kezdett a fotelben, lassan, álmosan nyitotta ki a szemét. Amikor a tekintete találkozott a pilótáéval, ajka mosolyra húzódott, majd közelebb húzta a fotelt az ágyhoz.

– Mi az? – kérdezte, amikor Matteo még mindig csak nézte őt.

– Még meg sem köszöntem, hogy tartotta bennem a lelket – suttogta válaszul. – Ha ön nincs... Nem lett volna elég erőm lerakni a gépet.

– Ostobaság – mondta szelíden Florenz. – Az erő mindig ott volt benned, csak kellett valaki, aki segít előhívni.

Matteo elmosolyodott. Amióta magához tért a kórházban, Florenz tegezni kezdte. Tudta, mit jelent ez: a századosa végre közelebb engedte magához. El sem tudta volna mondani, milyen régóta várt erre a pillanatra. Boldog volt, amiért megtörtént, bár az kicsit bántotta, hogy egy kis híján halálos szerencsétlenség kellett ehhez.

– Matteo? – hallotta Florenz hangját újból, ezúttal sokkal visszafogottabban, mint korábban bármikor. Kíváncsian fordult a századosa felé. – Ha kiengednek, volna kedved velem vacsorázni?

Félve tette fel a kérdést, és Matteo látta rajta, hogy legszívesebben visszaszívta volna az egészet. Az arca majdnem olyan vörös lett, mint a haja, ami a pilóta szerint elképesztően jól állt neki, és ebben a pillanatban elképzelni sem tudta, hogyan lehetett Florenz az a szigorú, gyilkos tekintetű százados, akitől az összes alárendeltje tartott. Hiszen annyira elbűvölő volt!

– Bocsáss meg, nem lett volna szabad feltennem ezt a kérdést – kezdett magyarázkodni a százados. – Én csak... Az utóbbi hónapokban észrevettem, mennyit kedveskedsz nekem, mennyire odafigyelsz arra, hogy felvidíts, ha úgy látod, rossz kedvem van, és azt hittem, ez azt jelenti... Ostoba voltam, sajnálom, én...

Matteo az ép karjára támaszkodva ült fel az ágyban, és igyekezett úgy közelebb hajolni Florenzhez, hogy ne boruljon rá közben. Az ajkát egy pillanatra a századoséhoz érintette, majd hátrébb húzódott, és várt. Florenz ajka elnyílt a döbbenettől, szürkésbarna tekintete kutatón ugrált ide-oda az arcán, a szeplői körül újra kivörösödött az arca. Mérlegelt. Matteo látta a tekintetében, ahogy próbálta felmérni a kockázatokat, ahogy próbált rájönni, mi lesz, ha meglépik ezt, aztán látta, ahogy eltűntek a viharfelhők Florenz szeméből, és már tudta, mi következik. Amikor a százados ajka az övéhez ért, örömmel üdvözölte, és hosszú ideig nem engedte távozni a különös vendéget. Csókolta őt, mintha az élete múlt volna rajta, csókolta, mintha egy csókkal szerette volna meghálálni neki, hogy megmentette az életét. Florenz édesen cirógatta a derekát, benne pedig egy egészen ostoba gondolat kezdett megfogalmazódni. Kuncogva húzódott hátrébb a századostól.

– Mi olyan vicces? – mosolygott rá a férfi.

– Csak eszembe jutottak a szüleim. Mielőtt elküldtek a légierőhöz, azt mondták, hívjam fel magamra a századosom figyelmét, és nem lesz gond. Tudod, egészen biztos vagyok abban, hogy nem erre gondoltak – kuncogott továbbra is.

Florenz csókkal fojtotta belé a szót.