Emberiség✔

Évforduló

A novella szereplői a Please don't touch me című történetem karakterei, de remélhetőleg a Pls ismerete nélkül is érthető a sztori.

---

Átszellemülten játszadozik a gitárján, fel sem pillant róla, amikor belépek a szobájába. Az ágyán ül törökülésben, fekete, kissé hosszúra nőtt hajában ott az elmaradhatatlan, bordó fejkendő, kontaktlencse helyett pedig kivételesen a szemüvege van rajta. Lekuporodom mellé az ágyra, csendesen figyelem, ahogy elmerül a zenélgetésben. Olyan, mintha észre sem venné, hogy itt vagyok, és már kezdem azt gondolni, valóban nem érzékeli a jelenlétemet, ám ekkor egy egészen másfajta, de sokkal kellemesebb, ismerősebb dallamot kezd játszani, ebből tudom, annyira mégsem merült el a zenében, hogy ne vegyen észre.

– Énekelj, cukifiú! – suttogja, én pedig nem tudom megállni mosolygás nélkül. Oldalra billentem a fejem, úgy figyelem őt. Amikor be kéne csatlakoznom az énekkel, rám pillant, mintha számítana arra, hogy néma maradok. Egy halvány grimasz suhan át az arcán, majd rám vigyorog, kacsint, és énekelni kezd: – If you take a step towards me, you will take my breath away...

Ó, Ari! Egyszer azt mondtad, ezzel a dallal vallottál nekem szerelmet. Amikor értetlenül néztelek, csak vigyorogtál, mondva, elég rosszul csinálhattad, ha nem vettem észre, hogy nekem énekelsz. Az igazság az, hogy jól csináltad. Sőt, tökéletesen! Épp csak olyan embernek vallottál szerelmet, aki egy felé repülő dárdát is csak akkor venne észre, ha az már kibökte a szemét.

– Let me take a step towards you, let me feel you in my hands – szállok be a dalba, amire egy gyönyörű mosolyt kapok válaszul. Mosoly a mai napon... Ez a legtöbb, amit kívánhatok. És mintha meghallaná a gondolataimat, mintha újra tudatosulna benne, hogy milyen nap van, elakad a következő mondat közben. A hangja elhal, a keze lecsúszik a gitárjáról, a mosoly úgy hervad le az arcáról, mintha bűn lenne boldognak lennie. A szívem szakad meg érte.

Elveszem az öléből a gitárt, és az ágy szélére fektetem. Odakúszom Ari mellé, magamhoz vonom, és csókot hintek a fejére, miközben ujjaimmal a hajába túrok, és lassan feltekergetem rájuk a tincseket.

– Utálom ezt a kurva napot – mormolja. – Sajnálom, Lau, én...

– Semmi baj – vágok a szavába. – Ma van az évforduló. Tudom.

Az évforduló. Évfordulója annak, hogy a nővérével végignézték a szüleik halálát. Eltelt már azóta hét év, de olyan sokáig hordozta magában a gyászt, olyan hosszú ideig rejtette el a fájdalmát, hogy amikor néha előtör belőle, olyan, mintha tegnap történt volna.

– Szeretnéd felhívni Millát? – kérdezem halkan, amire csak egy óvatos bólintást kapok válaszul, ami közben Ari még inkább a mellkasomba fúrja az arcát. Elnyújtózkodom a mobilomért, előkeresem a névjegyzékből Ari nővérének a nevét, és rányomok a hívásra. Milla, mintha már számított volna arra, hogy ma keresni fogjuk, és egész eddig a telefonját szorongatva várta volna valamelyikünk hívását, egyből felveszi.

– Lauri? – A hangja nyugtalan, aggódó. Ez a szüleik halálának második olyan évfordulója, amit egymástól több, mint száz kilométer távolságban töltenek. Persze, hogy aggódik.

– Szia – motyogom. – Ari itt van velem, ki vagy hangosítva. Szüksége van rád.

– Jól van – mondja, és hallok egy halk sóhajt. Ari kicsit közelebb bújik hozzám, érzem, ahogy a könnyei átnedvesítik a pólómat. Szinte reflexből nyomok egy puszit a fejére, és úgy szorítom magamhoz, mintha az élete függene attól, hogy ölelem-e. Talán így is van.

Milla hangja halkan hatol a csendünkbe. Hol suttogva, hol motyogva beszél, olykor úgy szól az öccséhez, mintha mesét mondana neki, én pedig látom megelevenedni magam előtt mindazt, amiről a lány beszél. Elképzelem a gyerek Arit, aki farsangra Gene Simmonsnak öltözött, elképzelem, ahogy a magasított talpú cipőjében esik-kel, a szülei pedig nevetnek az ügyetlenkedésén. Aztán látom magam előtt, ahogy elfújja a gyertyákat a születésnapi tortáján, és az apja minden alkalommal az utolsó égve maradt gyertya elé tart egy papírtányért, valahányszor Ari fújni próbál. Látom, ahogy nevet az egész családja, ahogy Ari arca egyre vörösebb a haragtól, aztán a sokadik próbálkozás után megelégeli az apja játékát, belenyúl a tortájába, és az apja orrára keni a tejszínhabot. Látom, hogyan terül el ugyanolyan szemtelen vigyor az arcán, ami most is szokott, és ezen muszáj elmosolyodnom.

Milla tovább meséli a gyerekkoruk történeteit, kiadja magából a fájdalmát, és segít Arinak ugyanezt tenni. Ari továbbra is engem ölelve szipog, Milla pedig a vonal másik végén hüppög kicsit két mondat között. Hallok egy halk hangot a háttérből, ami éppen csitítani próbálja őt, és valami furcsa hálát érzek a lakótársa, Aada iránt, amiért ott van neki. Pocsékul érezném magam, ha felhívtam volna őt, hogy segítsen Arinak, de neki nem lenne támasza.

A lány nagyjából egy óra elteltével fogy ki a szavakból. Néhány percig csend van, egyikünk sem szeretne megszólalni, és megtörni a békét. Olyan, mintha ezekben a percekben emlékeznénk Ariék szüleire.

– Elaludt – suttogom, amikor már túl hosszúra nyúlik a csend. – Köszönöm, Milla. Sajnálom, hogy zavartalak.

– Nem zavartál – mondja, és szinte látom magam előtt, ahogy megrázza a fejét. – Én is épp hívni szerettem volna őt. Nehéz nap ez mindkettőnknek, nekem is szükségem van rá ilyenkor, csak féltem felhívni. – Rövid szünetet tart, mintha várna valamiféle választ, de képtelen vagyok megszólalni. Fogalmam sincs, mit kéne mondanom. – Köszönöm, hogy mellette vagy, Lauri.

– Ezen nincs mit megköszönni – mormolom. – Ő is mindig mellettem van, ha szükségem van rá.

– Örülök, hogy egymásra találtatok. Jó éjt nektek!

– Jó éjt, Milla! – motyogom, de mielőtt befejezhetném, a lány bontja a hívást.

Visszateszem a telefonomat az ágy túlvégére, és óvatosan, hogy Arit ne ébresszem fel, megpróbálok helyezkedni. Nyilván nem sikerül úgy, ahogy terveztem.

– Ne mocorogj már, baszki! – morogja, és hallom a hangján, hogy most már rendben vagyunk.

– Akkor talán ne nyomj agyon – bököm meg a felkarját. – Nehéz vagy.

– Hm, pedig olyan kényelmes vagy – vigyorog rám, és mintha csak bosszantani akarna, kicsit megpaskolja a hasam, mintha egy párnát verne fel, aztán teljes erőből rám ejti a fejét.

– Aú! Vadállat.

– Na, ne hisztizz, annyira nem is vagyok nehéz.

– Igazad van – túrok megint a hajába. – A levegővel teli fejek általában könnyűek szoktak lenni.

– Hát ez övön aluli volt – emeli fel a fejét. – Utálom, amikor ilyen vagy.

– Nem, nem utálod – mosolygok rá.

– Nem, tényleg nem.

Felül, elnyújtózkodik a gitárjáért, és pengetni kezd. Ott folytatja a dalt, ahol abbahagyta.

Did I save you? Cause I know, you saved me too...