Emberiség✔

Megsárgult kép

Az égbolt hamuszínű volt. Május volt, kora délután, a fényviszonyok miatt mégis úgy érezte magát, mintha egy téli este volna. A társasház tetején ücsörgött, kilógott a nyitva maradt ajtón, amit János bácsi, az öreg gondnok felejthetett úgy. Nem félt attól, hogy az öreg időközben rájön, elfelejtett valamit, és kizárja őt a tetőre, a szenilis vénember igazából arra sem emlékezett volna, hol lakik, ha nem lenne a kulcstartójára vésve a lakcíme. Ami meglehetősen felelőtlen volt tőle, hiszen ha elhagyja a kulcscsomót, búcsút inthet a lakásában lévő minden értéknek. Mekkora mázli, hogy nem voltak olyan értékei! Emi többször járt már a lakásában, először akkor, amikor János bácsi megkérte, hogy vegye le a szekrény tetejéről a régi kávéfőzőt, mert ő nem éri el, és a térde miatt már létrára vagy székre állni sem bír. Szegény öreg ki tudja, meddig ácsorgott a lépcsőházban, várva, hogy valamelyik szomszédja arra járjon és segítsen neki. De a legtöbben elkerülték János bácsit, hiába próbált beszélgetni velük. A legtöbben levegőnek nézték az öreg gondnokot, aki talán már a társasház felépítése óta ott élt, ki tudja. Erről sosem beszélt senkinek, a társasház lakói mégis úgy érezték, egyidős a házzal. Talán már gyerekkorában is itt élt, a szürke betonfalak közt tengette hétköznapjait, itt segített a szüleinek, itt érte élete első csalódása, itt volt a leginkább boldog. Talán még 1956-ot is itt élte át. Sosem beszélt róla. Sosem beszélt magáról.

Emi emlékezett arra a napra, amikor a társasházba költöztek a szüleivel. Előtte a fővárosban éltek, egy viszonylag külső kerületben, borzalmas környéken. Emi gyakran késő estig volt iskolában, és amikor meg kellett tennie azt a másfél kilométert a buszmegállótól a házukig, mindig kapkodva szedte lábát, és olykor-olykor bizony hátrafordult, hogy megnézze, követik-e. De miután a kisvárosba költöztek, már nem volt ilyen gondja. Emlékezett, hogy lepakoltak a költöztetőautóról, és amíg a szülei elkezdték behordani a dolgokat a társasház előtti járdáról, ő ott állt a bútorok, dobozok mellett, vigyázva, nehogy egy járókelő megfogjon és elvigyen valamit. Ekkor látta először János bácsit.

Az öreg már akkor beszélgetni kezdett vele. Megkérdezte, honnan jött, azt viszont pontosan tudta, hogy melyik lakásba érkezett.

– Kettőbé, ugye? – kérdezte azon a halk, remegős hangján kissé incselkedve, Emi pedig csak bólintott. Hát itt az emberek ennyire tisztában vannak azzal, kikkel laknak egy házban? Ő még a saját emeletükön lakókat sem ismerte a fővárosban! Ez a férfi meg tudta, melyik lakásba költöznek! Őrület.

Emlékezett arra, hogy amikor bement János bácsi lakásába, hogy levegye a szekrény tetejéről a kávéfőzőt, nem mert körbenézni a lakásban. Célirányosan követte a bácsit a konyha felé, nem forgolódott, nem leskelődött. Úgy gondolta, nem illik. Egyszerűen csak a konyhaszekrény elé húzta a rozoga széket – a konyhaszekrény piszkoszöld volt, erre emlékezett –, és óvatosan felállt rá, de a lába legalább annyira remegett közben, mint a széké. Levette a kotyogóst a kredenc tetejéről, és János bácsi törékeny, májfoltos kezébe adta. Aztán leszállt a székről, visszatolta az asztal mellé, udvariasan elhárította János bácsi mindenféle vendéglátásra tett kísérletét, és hazament.

A második alkalommal, amikor János bácsinál járt, a nappaliban kellett segítenie neki. Leszakadt az egyik polc, amin a bácsi könyveket tartott, és mivel nem volt senkije – se gyerek, se unoka, még egy kósza unokatestvér vagy keresztgyerek sem –, Eminek kellett visszacsavaroznia. Ekkor már egy kicsit jobban körülnézett. Hatalmas, ódon szekrény foglalta el a nappali hosszabb falát teljes egészében. Csúnyácska volt, múlt századot idéző. Emi mégis csak ámult.

– Ez még igazi fából készült, angyalom – mondta neki János bácsi. – Nem olyan vacak bútorlapból, mint ezek a mai tákolmányok.

Emi csak mosolygott, és miután visszaszerelte a polcot, megint elutasította a bácsi ajánlatait, hogy maradjon. Még egy pillantást vetett a szekrényre és a mellette álló, hajlott hátú öregemberre, majd intett egyet és kilépett a lakásból.