Emberiség✔

Azután

Hideg, februárvégi nap, minden száraz, sehol egy kósza hópehely, még csak latyak sincs. Ez a tél száraz volt, nem mintha számítana. A mentőautó leparkol a ház előtt, papus már lenyugodott, beletörődött, hogy kihívtuk a mentőket. Velem együtt indul el a bejárati ajtó felé, rá akar gyújtani egy cigire. Mire odaérünk, a mentősök már a lépcsőn jönnek fel a teraszra.

– Ki a beteg? – kérdezi az egyik.

– Én – mondja papus.

– Akkor most már rá ne gyújtson! – mosolyog rá a mentős, mire papus visszasüllyeszti a dobozt és az öngyújtót a zsebébe. Kikísérik a mentőhöz, én bent összeszedem a cuccait. Mama a járókeretével úgy járkál körülöttem, mintha tudna segíteni. Ezt rakd el, azt rakd el, jaj, a személyije, hol a TAJ kártyája, vigyél kabátot, majd hívj, hogy mi van.

A papus cuccait tartalmazó táskával megyek ki én is a mentőhöz, a mentőorvos a járműben viszgálja papust, én kint állok a sofőrrel. Próbál beszélgetni velem, körbenéz az utcában, jaj, milyen szép a házszám azon a házon, de ötletes. Egykedvűen válaszolgatok neki, megkérdezi, papus szed-e gyógyszereket. Őszintén? Nem tudom. Hetven éves, gondolom, igen. A régi kórházi papírjain úgyis rajta van.

Beszállunk a mentőbe, elindulunk. Végigmegyünk az utcán, átkanyarodunk egy másikba, a sarokról Ági néni úgy nézi az autót, mintha életében nem látott volna még mentőt. Halványan elmosolyodom. Tipikus falusi szokás, emlékszem, ha mentő jött az utcába, én is mindig kirohantam, hogy megnézzem, hova megy. De legtöbbször a szeretetotthonba ment. Nem papushoz.

Gyors, akadálymentes út, tíz perc alatt megérkezünk. A mentősök egyből a sürgősségire viszik papust, ahol most alig vannak. Én végig a nyomukban vagyok, nem mozdulok papus mellől. Életében egyszer volt kórházban. Retteg. Kell neki, hogy mellette legyek.

Amikor a mentősök magunkra hagynak, hogy várakozzunk, papus elé lépek, próbálok beszélgetni vele. Aztán tárcsázom anyát, elmondom, hol vagyunk, megkérdezem, mikor ér ide. Megint papussal beszélgetek, anyu hív, hogy nem engedték be a sürgősségire, mindjárt bejön hátulról. Pár perccel később már mellettünk van, papust nyugtatja, nem lesz semmi baj, minden rendben lesz. Dehogy lesz.

Látom a könnyeket papus szemében, hallom, ahogy a nővér szól, hogy menjünk ki, várakozzunk a külső váróban, majd szólnak. Nem akarunk kimenni, nem akarjuk magára hagyni, de látogatási tilalom van, nem lehetünk bent. Kimegyünk a külső váróba, leülünk közvetlenül a sürgősségi üvegajtaja elé. Öt perc, tíz perc, tizenöt perc, huszonöt perc, negyvenöt perc, egy óra. Papus kijön egyedül, a járása bizonytalan. Próbálja kinyitni a belülről gombbal, kívülről sehogy sem nyitható ajtót, nem találja a gombot, szétfeszíti az ajtót. Odamegyünk hozzá. A mosdót keresi. A mosdót, ami mellett eljött. Ha mi nem vagyunk itt, kisétál a kórházból, mert a nővérek nem figyelnek rá.

Anya bekíséri a mosdóba, miután végeztek, visszafekteti az ideiglenes kórtermében az ágyra, kijön. Percenként lesem az ajtót. Mi van, ha megint elindul? Mi van, ha már a kórházban bolyong, mert nem figyelnek rá?

Újabb egy óra elteltével anya vesz egy vizet, megkéri a nővért, hogy hadd mehessen be papushoz, mert már biztos szomjas. A nővér beengedi. Anya két perc múlva jön ki. Papus nincs a szobájában, és amikor megkérdezte a nővért, az szabadkozni kezdett. Elnézést, elfelejtettünk szólni, már a neurológián van.

Mire felérünk az ötödik emeletre, a nővérek ott már keresik papus hozzátartozóit. Örülnek, amikor végre odaérünk, ránk bízzák papust. Kipakoljuk a cuccait a táskából, megnyugtatjuk, beszélgetünk vele. Órákig vagyunk bent, hiába a látogatási tilalom. Hosszú, hosszú órákat töltünk vele úgy, hogy még mindig csak sejtjük, mi baja, de nem tudunk pontosat. Nem, mert az orvossal még nem találkoztunk, túl sok dolga van.

Amikor már keresztanyuék is bent vannak, akkor sikerül elcsípni az orvost. Anya és keresztanyu beszél vele, keresztapu és én papus mellett maradunk, próbálunk kommunikálni vele, de ő nem akar, fáradt, fél.

Anya kihív, elmondja, mit mondott az orvos. Egyetlen egy basszus hagyja el a számat, szinte fel sem fogom, amit mond. Nem tudok rá megfelelően reagálni. Hogy lehet erre jól reagálni?

Visszamegyek papushoz, mondom keresztapunak, hogy menjen ki.

– Mit mondott anyád? – kérdezi papus. Furán beszél.

– Semmit – mosolygok rá. – Csak megkérdezte, tudom-e az orvos nevét, mert még mindig nem sikerült beszélniük vele.

Nem mondhatom el. Nem. Mondhatom. El. Nemmondhatomel.

Még fél órát vagyunk bent, beszélgetünk vele, próbálunk segíteni neki, amiben csak tudunk. Aztán beesteledik, ideje hazamennünk. Elköszönünk papustól, megpusziljuk, megígérjük, hogy másnap bemegyünk hozzá, és kimegyünk a kórteremből. Az ajtóból még visszapillantok. Nem akarom itthagyni őt egyedül. Fél. Nem boldogul egyedül. Nem figyelnek rá. Nem akarom itthagyni.

A hazautat keresztszüleim autójában végigsírom, otthon sem tudok megnyugodni. Túl gyors, túl hirtelen, túl sok. Stroke. Az agya megsérült. Egyik szeme jobb oldalára sem lát. Javulás alig várható. Túl kevés.

A következő napok összevisszák. Bemegyek hozzá, otthon sírok, megint bemegyek hozzá, otthon megint sírok. Alszik. Szinte egész nap. Nem tud kimenni egyedül mosdóba, kísérni kell, és akkor sem találja meg az ajtót. Felkelni sem bír egyedül. Enni sem. Semmit nem tud egyedül. És beszél. Összevissza. A testvére nevén hív, úgy beszél, mintha még a nyolcvanas években lenne, az agya teljesen kusza. Javulás alig várható. Alig várható.

Egy nap van, amikor be sem megyek hozzá. Nem, mert nem bírnám ki. Nem tudom őt így látni, ilyen elesetten, ilyen rossz színben. Nem megy.

Két héttel később engedik haza. Sokáig csak alszik, nem eszik, én szinte állandóan ott vagyok, a nővére is egy hónapot tölt vele, a bátyja is gyakran látogatja, az unokatestvérem is hazajön az ország másik végéből, és a másik is a fővárosból. Mindenki vele akar lenni. Segíteni szeretnének. Szeretnénk.

Hónapokba telik, mire megszokja, hogy máshogy lát, mire megtanul így tájékozódni. Még mindig szédül, rosszul érzi magát, de a februári, a márciusi, az áprilisi, vagy akár a májusi állapotához képest jól van. Sokkal, sokkal jobban. De az igazi már sosem lesz. Azután nem.

---

A stroke komoly dolog, aminél nagyon fontos az idő. Ha úgy gondoljátok, valamelyik családtagotoknak, barátotoknak, bárkinek stroke-ja van (még ha csak kisebb is), ne várjatok, és ne hallgassatok rá, ha azt mondja, hogy jól van, nem kell orvost hívni! Igenis kell. Élet és halál, kevesebb és több maradandó károsodás múlik alig pár órán. Legyetek gyorsak!