Emberiség✔

Gyermekláncfű

Gyönyörű, napfény által kiszívott, világosbarna haját fújja a lágy szellő. Csodálatos kék szeme, mellyel úgy szokott rám pillantani, mintha a lelkembe látna, most mereven előre néz, rózsaszín, telt ajkai óvatos mosolyra húzódnak, mintha valami szép gondolat jutott volna eszébe. Egy kinyúlt póló és egy rövidnadrág van rajta, a virágoskertjében térdel és gyomlál. Én pedig csak figyelem őt.

Most a szél az arcába fújja a haját, sóhajt egyet, és koszos, földes kezével megpróbálja kisimítani az arcából a kósza tincset. Leveszi a csuklójáról a hajgumit, és összefogja a haját. Néhány tincs szabadon marad, a tarkójára és az arcába hullik, de azokkal már nem foglalkozik. Tovább folytatja a gyomlálást, közben letörli az izzadságcseppeket a homlokáról. A keze nyomán földes marad, de vagy nem veszi észre, vagy nem érdekli.

– Frissítő – nyújtok át neki egy pohár limonádét.

– Köszi – mosolyodik el hálásan, majd elveszi a poharat, és lassan kortyolgatni kezdi a hűs italt.

– Még mindig nem engeded, hogy segítsek?

– Édes vagy, Kami, de nem szükséges.

– Tudod, amikor azt mondtam, hogy csak akkor lehetnek hülye virágaid, ha egyedül megcsinálsz mindent, amit kell, azt nem gondoltam komolyan – motyogom. Igazából komolyan mondtam, és a gondolat, hogy letérdeljek mellé a méhektől hemzsegő növények közé, egyszerűen elviselhetetlennek tűnik számomra. Nem mintha nem szeretném a virágokat, pusztán arról van szó, hogy gyermekkoromban folyamatosan rá voltam kényszerítve arra, hogy kigazoljam anyám virágoskertjét és rühelltem a sok-sok pókot, a méheket – a rózsák tüskéiről, és a virágok levelei közt megbúvó csigákról nem is beszélve.

– Komolyan gondoltad – mondja.

– Persze, hogy komolyan. De ettől függetlenül szívesen segítek.

Megrázza a fejét, és visszaadja a kiürült poharat. Az arca piros a nagy melegtől, a talicska, ami mellette van, lassan megtelik gazzal. Felajánlom neki, hogy hátraviszem és kiborítom, de határozottan visszautasítja az ajánlatomat még azelőtt, hogy egyáltalán befejezném a mondatot.

– Nagyinak régen nagyon sok tátikája volt – mondja, miközben az említett virágokat figyeli. – Az egyik erkély alatt voltak, és kiskoromban csomószor mentem oda, hogy játsszak velük. Szerettem, hogy ha megnyomtam őket egy ponton, olyan volt, mintha kinyitnák a szájukat.

– Én az ibolyákat szerettem – vonok vállat, mint nagy virágszakértő. – És a kardvirágokat.

– A kardvirágok tényleg szépek – mosolyog rám, majd elkezdi tolni a talicskát.

Mire visszaér, már a virágoknál térdelek és gyomlálok. Lerakja a talicskát, letérdel mellém, egy darabig csak néz rám, aztán folytatja a munkát. Nevet, amikor egy pók miatt sikítozni kezdek, és szeretetteljesen mosolyog, amikor egy pillangót figyelek az egyik közeli virágon, de egyébként csak csendben dolgozunk. Néha rápillantok, és csak azt látom, hogy mosolyog. Szeretném megkérdezni tőle, hogy miért teszi. Mi oka van annak, hogy a szája sarka felfelé görbüljön? Ennyire örül annak, hogy vele kertészkedem, vagy más miatt boldog?

Amikor elfáradok, egy kicsit abbahagyom. Kimegyek a virágoskertből és leülök a fűbe, onnan figyelem őt. Letépek egy pitypangot, a virágját eldobom, és csak a szárát tartom meg. Egy béna gyűrűt csinálok belőle.

Visszamegyek hozzá és letérdelek, de nem kezdek el gazolni.

– Tina? – suttogom.

– Igen? – pillant rám.

Felé nyújtom a gyermekláncfű szárából fabrikált gagyi gyűrűt, és egy cseppnyi félelemmel a hangombam elsuttogom a rettegett kérdést:

– Leszel a feleségem?

Egy pillanatra levegőt venni is elfelejt. Aztán óvatosan elmosolyodik, és felém nyújtja remegő kezét, én pedig az ujjára húzom a virág-gyűrűt. Mosolyogva figyeli, mintha ez nem csak egy pitypang szára lenne. Mintha egy gyémántgyűrű volna az ujján, amin megcsillan a nap fénye, mintha tényleg lenne értéke. Bár számára talán van. Talán ő nem csak egy pitypang szárát látja ebben, hanem valami többet. Talán a gyermekkorára gondol, amikor ő csinált karkötőket, gyűrűket a gyermekláncfű szárából – mint azt gyakran elmeséli –, az én gondolataimat pedig csak ő tölti ki, és az, hogy feleségül fogom venni. Feleségül fogom venni életem szerelmét.