Emberiség✔

Karácsonyi fények

A szentestét mindig a nagyszüleimnél töltjük. Anya, apa, a testvérem, az unokatestvéreim, a keresztszüleim, mamáék és én. Olyan hagyomány ez, ami még az emlékeimnél is idősebb, ami hamarabb kezdődött, minthogy vissza tudnék emlékezni rá. Vannak régi videókazettáink tele családi filmekkel, vannak felvételek, amiken még csak egy éves vagyok, játszom valamivel és a háttérben ott van mamáék karácsonyfája. Az unokatestvéreim körülöttem, apukám a kamera mögött, anyukám a közelben mosolyogva figyel, miközben beszélget mamával vagy keresztanyuval. Nem emlékszem ezekre az alkalmakra, de annyiszor láttam a felvételeket, hogy amikor felidéződik bennem a szenteste gondolata, már ezt is saját emlékként élem meg.

Vannak, amik tényleg a saját emlékeim. December huszonharmadika, amikor feldíszítjük a fát szép, családias légkörben. Anyu, apu és én, pár évvel később már a testvéremmel kiegészülve. Huszonnegyedikén reggelre már a fa alatt vannak az ajándékok – a legtöbb családnál ezek huszonötödikén kerülnek oda, de nálunk nem, nálunk más a hagyomány. Kibontjuk az ajándékokat, örülünk nekik, meglepődünk – a gyermekkor áldása, amikor az ajándékoknak még van jelentőségük, amikor a karácsony még varázslatos, amikor még elhiszed, hogy egy nálad nagyobb erő rakja a fa alá az ajándékaidat, nem a szüleid –, majd játszunk velük. A szobában száguldozik a távirányítós autó, Barbie babák hevernek szanaszét, az újonnan kapott ruhák félrehajítva, mert azok nem olyan fontosak. A játékok jobbak.

Aztán elérkezik a délután. Fél négy körül anya szól, hogy készülődjünk. Felvesszük az új ruhákat, meleg kabátba burkolózunk, sapkát, sálat, kesztyűt és csizmát húzunk fel, háromnegyed négykor már indulásra készen vagyunk. Átsétálunk a nagyszüleinkhez, akik csak egy utcányira laknak tőlünk. A frissen lehullott hó ropog a talpunk alatt, a fehér felhőtakaróból hópelyhek szállingóznak. Apa egyik kezében egy szánkó kötele, a testvéremet húzza rajta, a másik kezével anya kezét fogja, én pedig ugrándozom, néha előrefutok, hógolyókat készítek, és dobálom a szüleimet.

A nagyszüleimhez érünk. Az asztal már megterítve, a régi bakelit lejátszóból karácsonyi dalok szólnak, halászlé és mézeskalács illata tölti be a levegőt. A karácsonyfán lévő égősor színesen világít, a fénye visszatükrödőzik az ablakról. Mama a konyhában van, ünnepi ruhája fölött egy kötény, keresztanyu épp lejön az emeletről, a kezében egy tányér rántott hús. Papus a mosdóban cigizik, de mama kivételesen nem veszekedik vele emiatt. Ez a nap nem a veszekedéseké.

Fél óra elteltével már minden készen áll az ünnepi vacsorára. Papus az asztalfőn, mama az asztal másik végében foglal helyett. Én papus mellett ülök, mellettem apa, aztán a testvérem, és végül anya. Velünk szemben, az asztal túloldalán a keresztszüleim és az unokatestvéreim. Az asztal tömve van étellel, szinte roskadozik alatta, mi pedig jóízűen eszünk, nevetünk, a felnőttek egyre több alkoholt döntenek magukba, a hangulat egyre inkább a tetőfokára hág. Keresztapu egyre több poént süt el, egyre hangosabban beszél, papus kerek arca lassan pirospozsgássá válik, keresztanyu a harmadik tányér halászlét kanalazza.

Amikor mindent befejezünk, és már csak sütemények vannak az asztalon, keresztanyu felmegy az emeletre, ahol ők laknak. Alig pár perc múlva már újra lent van köztünk, még eszünk pár sütit, majd javasolja, hogy menjünk fel. Plafonig érő karácsonyfájukon világít az égősor, némelyik ágra habcsókok vannak aggatva, más ágakat szaloncukrok húznak le, a fa alatt pedig ajándékok vannak. Mi, gyerekek odamegyünk és válogatni kezdünk. Olvassuk a neveket, majd odanyújtjuk az ajándékokat a gazdáiknak. Amikor a sajátunkat találjuk meg, úgy csapunk le rá, mint ragadozó a prédájára. Szétszaggatjuk a csomagolást, csodáljuk új tulajdonunkat, nevetgélünk, játszunk.

Mama lemegy a földszintre, néhány perccel később pedig meghalljuk az apró, üvegből készült kis csengő hangját, mint minden évben. Lerobogunk a lépcsőn, és lent is a karácsonyfához kuporodunk. Újabb ajándékbontás, újabb elégedett, boldog mosolyok, nevetgélés, elsuttogott köszönömök.

Kint már teljesen sötét van, a hó visszaveri az utcalámpák fényét, a ház mellett lévő tuják ágait lehúzza a nehéz, fehér takaró. Összeszedjük az ajándékainkat, elköszönünk a családtagjainktól. Jó éjszakát kívánunk, körbepusziljuk a társaságot, majd kilépünk a fagyos, decemberi hidegbe és elindulunk haza. Anya és apa egymás kezét fogják, apa a testvéremet húzza a szánkón, én mellettük lépdelek, és a kivilágított házakat nézem. Karácsonyi égősorok szinte mindenhol. Néhol épp csak egy égősor, hogy legalább egy kis karácsonyi hangulata legyen a háznak, máshol a díszítés már-már giccses, mégis gyönyörű. Havas fenyőfákon színes égősorok, az ablakokban hullócsillag alakzatú, sárga fénnyel világító égők, és hó, amerre a szem ellát. Minden békés, minden csendes. A szüleim beszélgetnek, a testvérem nevet, én a leheletemet figyelem. Minden tökéletes.

Kinyitom a szemem, és az emlékkép szertefoszlik. Az ablakon kipillantva nem látok karácsonyi fényeket, a hóból már csak latyak maradt, a valaha kapott ajándékok szétdobálva hevernek a földön, a testvérem a számítógép előtt ül, a szüleim pedig már nem fogják egymás kezét. Kiabálnak.