Emberiség✔

Mezítláb

Elrejteni a személyiséged egy darabkáját olyan, mintha szégyellnéd magad azért, aki vagy. Valahányszor körbepillantok az utcán, az iskolában a folyosón vagy a tanteremben, a boltban, netán egy rendezvényen, mindig olyan embereket látok, akik elrejtenek magukból valamit. Ott az a lány a másik padsorban, csinos szoknyában és egyszerű blúzban. Vele egyszer beszélgettem egy Marvel rajongói csoportban, most pedig úgy tesz, mintha fogalma sem lenne, ki vagyok. Mert a Marvel imádat nem passzol ahhoz a képhez, amit a társadalomnak mutat.

Ott az a srác, előttem ül. Sabatonos pólóban feszít, fekete bőrnadrágján egy oldallánc lóg, a lábán hatsoros Steel bakancs. Láttam egyszer egy társkeresőn. Meleg. Csak Magyarországon metalheadnek lenni már önmagában kihívás. Meleg metalosnak... Maga a pokol. Szóval elrejti ezt a részét, mintha nem is létezne. Vagy inkább... Külön kezeli a kettőt. Úgy, mint az orvosok szokták a meghasadt személyiségű pácienseket.

És ott az a fiú. Az ablakban tükröződik a képe. A pólóján a Smile if you're gay felirat virít, mindenki messziről elkerüli. Ez a fiú nem rejti el a személyisége darabkáit. Ez a fiú nem tartja cikinek, hogy melegként rockzenét hallgat, hogy érdeklik a Marvel filmek, hogy olykor bemegy a könyvtárba, levesz egy sci-fi könyvet valamelyik polcról és órákig ücsörög ott, belemerülve a fantasztikus világokba. Ez a fiú tudja, hogy a személyiség összetett, hogy az egymásnak ellentmondó dolgok olykor a legcsodálatosabbak egy emberben. És ezt a fiút folyton bántják.

Bántják, mert meri önmagát adni, bántják, mert nem fél a valódi énjétől, bántják, mert nem értik, hogyan lehetséges, hogy ilyen összetett a személyisége. De ez a fiú már megszokta. Mindenkit bántanak. Azért, aki. Ezért rejti el a blúzban lévő lány a Marvel rajongó énjét, ezért nem beszél arról senkivel, hogy mennyire szereti Vasembert. Ezért nem tudja senki a Sabatonos pólóban lévő srácról, hogy meleg, ezért nem mondja el senkinek, hogy szerinte semmi baj a Mötley Crüe-vel és a különböző glam rock csapatokkal. De ezt a fiút, aki az ablakból néz vissza rám, bántják. Mert ő az, aki. De már megszokta. Megszoktam.

Azt hiszem, ez a világ természetes rendje. Mindenkit bántanak. Ez így normális. Normális, hogy minden egyes nap megütnek, Rúgj meg! fecnit ragasztanak a hátamra, normális, hogy óránként legalább kétszer lebuziznak, normális, hogy azt mondják, meg kéne ölni azért, mert fiúkat szeretek, nem lányokat. Normális, hogy betegnek tartanak, hogy azt mondják, egyszer elkapnak, amikor senki nincs a közelben és megölnek. Mert ezek... Ezek erősebbé tesznek minket. Engem. Szóval normális.

Aztán jön egy új srác az osztályba. Tominak hívják. A tanárnő megkéri, hogy röviden mutatkozzon be. Tomi nem sokat mesél magáról. Vidékről költözött Pestre, új még neki a városi forgatag – itt már tudom, hogy őt is bántani fogják, mint "falusi parasztot" –, szereti a kutyákat és a macskákat. Az osztálytársaink összenéznek. A kutyákat és a macskákat? A kettőt együtt? Lehetetlen. Ez olyan, mint szeretni a Marvel és a DC filmeket. Olyan, mint szeretni Vasembert és Amerika Kapitányt. Paradoxon. Hülyeség. Értelmetlen.

Tomi leül az új helyére. Két paddal előttem, egyedül. Előveszi a táskájából a tankönyvét, hátrafordul, megkérdezi Mr. Sabatonos Pólót, hogy hol kell kinyitni, a srác pedig közli vele, hogy húzzon a faszba. Mert nem lehet egyszerre szeretni a macskákat és a kutyákat.

– Tizenötödik oldal – mondom, mire Tomi elmosolyodik, bólint, előrefordul és kinyitja a könyvet.

Mr. Sabatonos Póló egész órán a füzetébe firkálgat. Mint mindig. Bandalogók, dalszövegfoszlányok, gitárok. Amikor kicsengetnek, becsapja a füzetet, felpattan, és már megy is ki a teremből, mintha a tanár engedélyt adott volna rá. Én lassan csukom össze a füzetemet, lassan pakolok bele a táskámba, lassan kelek fel és indulok ki szünetre.