Emberiség✔

Nefelejcs

Lehunyja gesztenyebarna szemét, és a sötétkék, felhőtlen égbolt felé fordítja az arcát. Szőkésbarna haja hátrahullik, lágy hullámokban omlik a hátára, az arcát kicsit megvilágítja a telihold fénye, az ajkára halvány mosoly kúszik. A tető szélén ül, a lába a semmibe lóg, lassan lóbálja, mintha nem ijesztené meg az alatta elterülő tíz emeletnyi mélység, mintha nem félne attól, hogy akár le is eshet. Egyszerűen gyermekként viselkedik. Felelőtlen, buta, de boldog gyermekként.

A tető szélén egyensúlyozva, lassan, remegő kézzel emelem fel a kamerámat. Bekapcsolom, állítok rajta, a szememhez emelem és felé fordulok. Módosítok a fókuszon, így Júlia vonalai élesek, minden más kicsit homályosabb, kevésbé hangsúlyos. Rányomok az exponálásra, megörökítem a pillanatot. Észre sem veszi. Csak lóbálja a lábát, továbbra is az ég felé fordítja az arcát, a szeme még mindig be van csukva. A szél a hajába kap, összeborzolja, az arcába fújja. Fotózok. Újra és újra, szinte elvesztve az eszemet. Vicces. Túl régóta fotózok már ahhoz, hogy így reagáljak valamire. Nem szoktam ész nélkül kattintgatni. Tervezni szoktam, figyelni, várni a megfelelő pillanatot. A most készített képek háromnegyede vállalhatatlan lesz, ebben már most biztos vagyok, valahol mélyen mégis irtó büszke vagyok rájuk. Talán azért, mert ő van rajta.

– Ró? – pillant rám. Kisimítja a haját az arcából, a halvány mosoly még mindig az ajkán játszadozik, a szeme – ezt még pár méter távolságból is látom – ragyog. Leeresztem a fényképezőgépemet, oldalra billentem a fejem. Ha megörökíthetnék minden egyes pillanatot róla... Ha az agyam tudna fotózni... Ha nem kéne pislognom és állandóan őt nézhetném... Még akkor sem unnám meg. – Ró? – ismétli.

– Hm?

– Most hátulról. Úgy, hogy a város legyen hangsúlyos, ne én.

– Vettem, főnök – szalutálok, majd elsétálok a tető szélétől – a szívem már nem is akar kiugrani a helyéről –, Júlia mögé állok, hátrálok még pár lépést, és amikor úgy gondolom, elég messze vagyok, képeket kezdek csinálni. Néhányat úgy, hogy ő legyen fókuszban, de a legtöbbet úgy, hogy a város fényei és a csillagok látszódjanak, ő pedig csak egy fekete árnyék legyen előttük. Leguggolok, úgy is csinálok pár képet, majd a tetőre teszem a kamerát, és úgy is elkattintok párat. – Megvannak.

– Király – pattan fel. Túl gyorsan, túl magabiztosan. Mintha az, hogy egy tető szélén van, egyáltalán nem indokolná az óvatosságot. Mintha nem eshetne le. Mintha semmi baja nem lehetne. Talán azt gondolja, ő egy macska, ha leesik, talpra esik, de ha mégsem, akkor kilenc élete van, nincs gond. Talán úgy gondolja, egy erkélyre esne, nem zuhanna tíz emeletet, ami lényegesen megnövelné a túlélési esélyeit. De talán csak nem fél a haláltól.

Nem megy el a tető szélétől. A peremen egyensúlyozik, a lábait lassan, kecsesen rakja egymás elé, mint egy kifutón vonuló modell. Széttárja a karjait, mintha szárnyak volnának, és a lába elé nézve lépkedni kezd. Ki sem kell mondania, tudom, mit szeretne. Fotózok. Fotózok. Fotózok.

Felemeli a fejét, mereven előrenéz, továbbra is magabiztosan lépdel, farkasszemet nézve minden veszéllyel, talán magával a kaszással is.

– A Ró melyik név becézése? – szólal meg váratlanul. Nem eresztem le a kamerámat, noha a kérdés egy pillanatra kibillent az egyensúlyomból. Talán észre sem veszi. Fogalma sincs róla, de itt és most nem csak ő áll egy tető szélén. Én is lezuhanhatok. Ha elvesztem a kontrollt, zuhanok. Szóval úgy teszek, mint aki meg sem hallja a kérdést.

Júlia tovább lépdel, aztán megáll, felemeli az egyik lábát, a másikon egyensúlyozik. Nem szólok neki, hogy ez veszélyes. Nem mondom el, hogy aggódom a testi épségéért, hogy pár fotó, egy fotósorozat nem ér ennyit.

Most mérlegállást vesz fel, kecses, tökéletes, látszik rajta, hogy egész gyerekkorában és a sulis éveiben is a tornának szentelte minden szabadidejét. Látszik rajta, hogy profi. Hogy nem először csinálja.

Még fél órát vagyunk fent a tetőn. Júlia mindvégig kísérti a sorsot, gúnyolódik a veszéllyel. Aztán amikor megunja, beljebb jön a tetőn, megáll előttem, rám mosolyog. Aranyos, kedves mosoly, bármikor le tud venni vele a lábamról. Viszonzom.

– Mennyivel jövök? – veszi elő a tárcáját.

– Hagyd csak – legyintek. Nyilván nem hagyja. Elővesz egy kisebb összeget és átnyújtja, majd egyetlen szó nélkül elindul az ajtó felé. Utánafordulok, figyelem, ahogy a haja ide-oda ringatózik mögötte, figyelem, ahogy kinyitja az ajtót, ahogy elindul lefelé a lépcsőn. Zsebre teszem a pénzt és lekuporodok, lassan átnézem a képeket. Mindegyik annyira ő. Mindegyik kép valóságos, természetes, pont olyan, mint a lány, akibe beleszerettem évekkel ezelőtt. Olyan, mint a lány, akivel egy évig voltunk együtt, aki Rónak kezdett hívni, mert túl hosszúnak tartotta azt a nevet, hogy Roxána.

Lehunyom a szemem és kicsit hátradöntöm a fejem. Most is olyan volt, mint mindig. Ugyanolyan halált megvető magabiztossággal sodorta magát veszélyes helyzetekbe, mint másfél éve, amikor egy baleset miatt elvesztette az emlékeit. Rólam. Rólunk. Mindenről.