Minden veled kezdődött

1. fejezet

,,Minden ember arca, mint egy fénykép, már a legelső találkozásnál valamilyen nyomot hagy a másik szívében, mégpedig maradandót. Kivételes erők formálják a lelkünkben őrzött képeket.'' – Hendi Ilma

Tracey

Vajon milyen lehet a boldogság? Az emberek milyen színnel, esetleg szavakkal írnák körbe a saját kis boldogságuk? Mikor tudom azt, hogy én igazán boldog vagyok? Ahogy figyelem az embereket körülöttem, látom a mosolyukat. Viszont mindenkié más és más, ahogy a kisugárzásuk is. Hogy ezt én honnan tudom? Hinnél nekem, ha azt mondanám, hogy látom az emberek színét? Igen, jól hallottad. De néha nem csak látom, érzem is. Furcsa egy képesség. Van, amikor még jó magam is félek tőle, főleg akkor amikor az emberek érzelmei rám is hatással vannak, kiterjednek rám. Ennek vannak hátulütői is. Például, ha én kicsattanok az öröm miatt, de a társaságomban lévő pont az ellenkezőjét érzi, akkor én is olyan hangulatba kerülök, bár ezt próbálom palástolni, nem engedni annyira, hogy mások ennyire bélyeget nyomjanak rám. Én ezt csak átoknak nevezem, mert ez tényleg az.

Nagyot sóhajtva döntöm fejem a busz hideg és nyirkos üvegének, aminek a tükröződésében látok egy rövid, szőkésbarna hajú lányt, akinek szemei alatt csúf, lila karikák húzódnak egy újabb álmatlan nap miatt. Ajkam örömteli mosolyra görbül, de ez a tükröződésben csupán erőltetett vigyorgásnak tűnik, ezért lemondóan abbahagyom. Ma valahogy nincs jó kedvem, és még a közérzetem is ramaty. A mellkasom nehéznek érzem, mintha több mázsa súly nehezdne rá. Még a levegő is nehezen áramlik be és ki a tüdőmben. A nem megfelelő oxigén miatt pedig szédülök, zsong a fejem. Érzem, ahogy jobbra-balra dülöngélek, mint egy élettelen rongybaba.

Felhúzom a lábam, sarkam az ülés szélére helyezem, miközben a térdemre helyezem a keménykötésű, csíkos füzetem, aminek lapjai még üresek. Egy értelemes szó sem fúrta az agyamba magát, nemhogy egy összetett, érthető mondatfoszlány. Ezért utálom a kezdetet, mert nehéz. A történet és a szereplők is összeálltak a fejemben, viszont képtelen vagyok megfogni az első fejezet legelső mondatait. Valami nagyot és ütőset akarok. Nem unalmas sablonnal nyitni, hogy a lány felébredt reggel félhétkor, felöltözött, majd lement reggelizni. Nem. Ez túlságosan lapos és lényegtelen. Senkit sem érdekel. Szerintem az emberek olyan kezdésre várnak, amik elgondolkodtatják őket, aminek van kézzelfogható értelme is.

A toll végét ajkamhoz érintem, majd a fogaim közé helyezem, lányan ráharapok.

A busz hirtelen megáll, a hátsó ajtó kinyílik, s megjelenik a barátnőm mosolygós arca. Fényes, narancssárga aura öleli őt körbe. A nyári lágy szellőt idézi elő bennem, amely üdén simogatja a bőröm, annak ellenére, hogy még csak március eleje van. Borús és esős napok. A nap néha-néha bukkanik csak elő, viszont annyira meleg még nincs, hogy igazi tavasznak mondható időjárás legyen. Inkább a tél és a tavasz keveréke. Vajon annak mi a neve? Tévasz? Élvasz? Télta? Igazából nem tudom. Nem vagyok jó a névadásban.

– Vedd le a táskád az ülésről, csajszi! Jön Cornel is, neki sok hely kell – mondja örömteli hanggal, mire az én arcomon is kezd megjeleni a jókedv. Félszemmel látom őt az ablakban. Kezdenek eltűnni a fejem fölött a reggeli viharfelhők, helyükbe lép félénken és pironkodva a nap a fényes sugaraival együtt, hogy elűzze azokat a morcos felhőket.

– Neked is jó reggelt, Bianca – köszöntöm őt kedvesen.

Lehuppan az előttem lévő ülésre, mellé pedig Aibel, Bianca legjobb fiú barátja. A fiú biccent felém amolyan köszönésként, amit lassan viszonzok. A mellettem lévő ülésről leveszem a hátitáskám, így Cornel is le tud ülni. A fiú végig türelmesen várt, majd helyet foglalt mellettem. A parfümje erős illata még most is megfacsarja az orrom, eléri, hogy arcom grimaszba torzuljon. Igen, botrányos egy szag. Minek ennyi pacsuli magára? Ennyiből már a parfümben is fürödhetne. Megtölthetne vele egy egész kádat.