Minden veled kezdődött

2. fejezet

,,A vágy nem válogat: mindegy neki a hely, az idő vagy a személy.'' – Johanna Lindsey

Tracey

Hideg, a tavaszhoz nem hasonlító fuvallatok hasítanak a rét kellemes harmóniájába, amit sajnálatos módon a rossz idő elront.

És én még azt hittem, ha várok pár órát, akkor jobb idő lesz.

Lemondó sóhaj tör fel ajkaim közül, majd a fűre helyezem a füzetet, a tollat pedig középre. A térdeim a mellkasomig felhúzom, lábaim átölelem a karommal, dideregve húzom össze magam, s csak bámulok a borús tájra, az egyre csak sötét égboltra.

Esni fog, ez nem kétség.

Tudom jól, mégsem akarok haza menni. Élvezni akarom a természet adta adottságokat, még ha jelenleg ezt a sors nem akarja. Haza nem óhajtok menni, valószínűleg a lakásban fagyosabb az idő, mint a szabadban. Nem lenne értelme. Meg aztán ott van az a hatalmas, üres csend, amit este felváltanak a részeges hangok. Szörnyű, de nem tehetek ellene semmit. Tehetetlen vagyok. Pénz nélkül nem tudok sehova sem menni. Még ettől az elcseszett várostól sem tudok megszabadulni. Pedig oly könnyebb lenne minden... legalábbis a fejemben minden kép tökéletesen néz ki, de nem tudom megvalósítani. Legalább, ha munkám lenne... de nincs. Ez egy kisváros, itt mindenki tud mindent, még ha az ember titkolja is. Az emberek rossz szemmel néznek rám, ezért nem alkalmaznak sehol sem, mintha így akarnának büntetni azért, amit meg sem tettem. Noha gondoltam rá... Oh, de mennyire, még ha tudtam is, hogy bűnt követek el, akkor is vágytam a tiltott gyümölcs édességére, mert annál nem tűnt semmi sem izgatóbbnak, édesebbnek. És tessék... most annak a keserű levét iszom.

Nagyot sóhajtok újra, de ez a sóhaj súlyosabb, gondterhesebb, mint a legutóbbi, ami csak egy apró, levegőbe suttogó hang volt.

A telefonom halkan megrezzenik a zsebemben, így gondolkodás nélkül ragadom meg, kiveszem a farzsebemből, majd egy könnyed mozdulattal csúsztatom rajta végig a hüvelykujjam. Cornel írt üzenetet nekem, ami fura. Cornel sosem ír nekem üzenetet. Most mégis...

Kíváncsian megnyitom a chat-fejet.

Szia.

Csupán ennyit küldött. Semmitmondó, üres szó. Csak egy szimpla köszönés. Ebből nem derül ki az indíttatás, hogy mi vezényelte őt arra, hogy megragadja a telefont, és tíz órakor írjon egy sziát.

Hello.

Küldöm el a válaszom, mire a feje lejjebb esik az én üzenetemre, látta, és épp ír. A szívem meglódul, ahogy meredten bámulom a kijelzőt, lélegzet-visszafojtva, egyre izgatottabban várom a választ. Pár másodperc töredéke után megjelenik a hosszabb üzenete.

Ma délután is a buszon leszel? Szeretném visszakapni a tollam.

Halkan elnevetem magam, ahogy rájövök, Cornel csak a toll miatt keresett fel engem. Semmi másért. Vicces egy fiú. Természetesen vissza akartam adni neki, de nem ma, maximum holnap, de ha már ennyire ragaszkodik hozzá, akkor gondolom illik visszaszolgáltatnom neki.

Ennyire fontos neked az a toll?

A szívem még mindig hevesen dobog a mellkasomban az üzenetváltásunk miatt, bár nem tudom megmagyarázni, hogy miért.

Igazából nem, de... igen.

Újabb nevetés szökik ki ajkaim közül a bizonytalan válasz miatt.

Most akkor melyik?

Pötyögöm szélsebesen, amire gyorsabban érkezik a válasz, mint vártam.