Emberiség✔

Boldogság

Meleg nyári nap, az égbolt világoskék, a felhők fehérek, fodrosak, akár egy kislány szoknyája. A teraszon ülő lány különböző figurákat, formákat lát bele minden vattacukorszerű csodába. Nini, az ott teknős alakú, amott egy krokodil tátja ki hatalmas száját, kivillantva ezzel éles fogait, és ott, a szomszéd ház kéménye fölött egy hal, de nem is akármilyen. Bohóchal. Némó. Az pedig akár Szenilla is lehetne mellette a maga teljes valójában, még az uszonyai is ugyanolyanok.

Furcsa hangokat hall, ütemes koppanásokat gyors egymásutánban, mintha valaki kalapálna, csak kicsit halkabban, gyorsabban. Elmosolyodik, azonnal felpattan, a diófa alá fut, felpillant rá. A zöld leveleken átszűrődik a napfény, a fa ágain és törzsén hangyák mászkálnak, a koppanások erősebbek. Körbepillant, átfésüli az egész fát, gallyról gallyra, ágról ágra. Aztán megpillantja. A hasa fehér, a farka fekete és piros, a szárnya fekete-fehér, a fején mindhárom szín megtalálható, a csőre és a szeme fekete. A fák doktora. Fakopáncs. Egy darabig csak figyeli, nézi, ahogy a madárka munkálkodik, aztán csicsergésre lesz figyelmes. Vékonyka hang, csodálatos. Újból körbepillant, megfordul a tengelye körül. Tudja, milyen madarat keressen, tudja, hogy a zöld lombkoronában megtalálni nagyjából lehetetlen. Csak akkor veszi észre a cinegét, amikor szárnyra kap és elrepül.

Mire visszatérne a fakopáncshoz, már az sincs sehol, úgyhogy a lány előremegy, leül a terasz lépcsőjére, ahonnan eddig a felhőket nézte. Most azonban a fű mozgását figyeli, és a fűszálak legapróbb mozzanataiba is egy gyíkot képzel, ahogy fürgén szalad vissza a biztonságba, a kövek közé, oda, ahol könnyen elbújhat.

Lehunyja a szemét, megérzi a lágy szellőt az arcán. Elmosolyodik, ahogy a szél a hajába kap, ahogy egy pillanatra levegőhöz jut a nyaka, ahogy beszívja a friss illatot, a falusi levegő semmi mással össze nem téveszthető aromáját. A frissen nyírt fű illata keveredik a virágokéval, nagyot szippant belőle, igyekszik az egészet elraktározni magában.

Csak akkor nyitja ki a szemét, amikor valami a lábához ér. Felveszi a földről a macskáját, az ölébe ülteti, a cica pedig lefekszik, kényelembe helyezi magát. Halkan dorombol, a lány a nyakát simogatja, lassan, finoman. A fekete szőrcsomó kiengedi a körmeit, finoman a lány rövidnadrágjába mélyeszti őket, majd visszahúzza. Dagaszt. Olykor-olykor belekarmol kicsit a lány combjába, de ő már észre sem veszi, oda sem figyel rá. Csak simogatja a cicát, élvezi, ahogy hozzádörgölőzik, és amikor leugrik az öléből, akkor sem csügged, keres magának más elfoglaltságot, mást, amit nézhet, mást, amire figyelhet.

Észrevesz egy fehér pillangót a levegőben, követi a röptét. Kusza, már-már követhetetlen, összevissza. Ide-oda változtatja az irányt, felfelé indul el, majd jobbra megy, aztán balra és le, majd megint fel, még egy kicsit balra, aztán le, mintha valamit rajzolna a levegőbe, akár egy repülő, ami csíkot húz maga után.

A lány felkel a lépcsőről, lelép a fűre. Az csikizi meztelen talpát, ő mégis lassan lépdel benne egészen a legközelebbi gyermekláncfűig. Lekuporodik a fűbe, letép pár virágot, a szárukból gyűrűket, karkötőket, nyakláncokat csinál, mint gyermekkorában, amikor naphosszat képes lett volna a fűben ücsörögve virágokat tépkedni. A szárukból készített kiegészítők voltak számára a legszebb ékszerek, az anyukája által font virágkoszorú pedig a legszebb korona, amit csak ember el tud képzelni.

Elfekszik a fűben, újra az égboltra emeli a tekintetét. A végtelen kékségben ezúttal is ott úszik egy halacska - Pizsi.