Emberiség✔

Esős nap

Szereplők: Biron és Ámor a Megláttam egy istent című történetemből.

---

Ütemes koppanások hallatszottak az ablak irányából. Biron lepillantott a könyvtár galériája irányából, hogy megbizonyosodjon arról, nem kér bebocsátást senki, de az odakint uralkodó sötétség miatt csak a könyvtárban lévő polcokat látta visszatükröződni az üvegben. Összecsukta François Rabelais regényét, amit éppen olvasott, majd lesétált a galériáról, és kinyitotta az ablakot. A halk koppanások, amiket egy bebocsátást kérő vendég kopogásának hitt, valójában esőcseppek voltak, melyek hol az ablakot, hol a párkányt verték. Mély lélegzetet véve szívta be az eső illatát, néhány pillanatra a párkányra kuporodva élvezte az ablakon beszökő hűs levegőt, ám amikor az ég megdörrent, visszahúzódott a könyvtárba, és letekerte az olajlámpásokat.

Sötét folyosókon sétált végig, sehol nem tekerte fel a lámpásokat. Ismerte már a palotát, akár a tulajdon tenyerét, ha az orráig sem látott, akkor is könnyedén eligazodott benne. Tizenkettő lépéssel azután, hogy kisétált a könyvtár ajtaján, jobbra fordult, majd harminc lépéssel később megtorpant egy csukott ajtó előtt, és benyitott. Az ajtó halkan nyikorgott, a helyiségben sötétség fogadta. Kellemes fahéjillat uralkodott odabent, de ez már nem friss fahéj illata volt. Belépett az ajtón, és balra fordulva feltekerte az olajlámpást. Az Ámorral közös szobája üres volt, Ámor még mindig odakint lehetett, a nyilait lőve szanaszét a világban. Biron persze egyáltalán nem lepődött meg ezen, hisz tudta, ha Ámor hazaérkezett volna, már kereste volna őt.

– Merre járhatsz, kedvesem? – suttogta, miközben az ablakhoz lépett. Mutatóujjával koppantott kettőt az ablaküvegen, az eső pedig csendesen visszakopogott neki. Az ég újból megdörrent, Biron sóhajtva kuporodott a földre az ablak előtt. Felhúzta a térdét, a fejét nekidöntötte a falnak, lehunyt szemmel hallgatta a csendes esőzésből alakuló vihar hangjait.

Féltette Ámort. Tudta, hogy az isten mennyire nem szívleli a viharokat, és dühös volt Jupiterre, amiért nem tudta beérni a szomorkás esővel, és mindenáron vihart kellett szítania. Legalább megvárhatta volna vele Ámor hazatértét, hogy Biron magához ölelhesse őt, és biztosíthassa arról, a vihar el fog vonulni, és minden rendben lesz.

Rövid ideig tudott csupán nyugodtan ülni az ablak előtt. Amikor az esőcseppek egyre sűrűbben és hangosabban verték az üveget, Biron felkelt a földről, szélesre tárta az ablakot, és jóleső borzongással üdvözölte az arcába csapó szelet és esőt.

– Favonius, itt vagy? – tette fel a kérdést, amire egy kicsit erősebb széllökés felelt válaszul. – Üdvözletem, barátom! Kérhetek tőled egy szívességet?

Várt. A szél befújta az esőt a szobába, majd odabent körözni kezdett, felkapva az asztalról az ott felejtett pergameneket. Biron ezt a választ igennek vélte.

– Volnál kedves megkeresni Ámort? Nem igazán kedveli a viharokat, és aggódom érte. Hálás lennék, ha haza tudnád reptetni, hogy érezze, nincs egyedül.

A szél kiiramodott az ablakon, amit Biron jó jelnek gondolt. Behajtotta az ablakot, hogy ne essen be annyira az eső, majd leült az ágy szélére, és a kezét tördelve várt. Csendesen számolta a perceket, de ez nem kötötte le hosszú időre a figyelmét, így végül magához hívta a palota láthatatlan szolgálóit, és megkérte őket, készítsenek elő egy dézsa forró vizet és tiszta, száraz ruhát Ámor számára. Ez a tevékenység nagyjából két pillanatra lefoglalta, ám amikor a szolgálók elmentek, és teljesíteni kezdték a kérését, megint elhatalmasodott rajta az aggodalom. Hogy gondolatait elterelje, összeszedte a földről azokat a pergameneket, amiket Favonius szele fújt le az asztalról, majd szétválogatta és elpakolta őket. Az üres pergameneket visszatette a többi üres közé, azokat, amiken volt valamilyen írás, elolvasta, és attól függően, befejezettek voltak-e vagy sem, elrendezte őket, de ez is csupán néhány percnyi nyugalmat adott neki. Már éppen fordult volna az ablak felé, hogy megint szélesre tárja, és a messzeséget fürkészve várjon, amikor a szél kinyitotta helyette, és befújta rajta a teljesen elázott Ámort.

Az isten dideregve ért földet, arany ruhájából csavarni lehetett volna a vizet, barna hajáról a padlóra csöpögött az eső. Biron aggódva lépett közelebb hozzá, majd egyetlen szó nélkül karon fogta, kivezette a szobából, és végigkísérte a folyosón. Amerre jártak, mindenhol feltekerte az olajlámpásokat, hogy megnyugtassa Ámort a világossággal, és amikor beértek abba a helyiségbe, ahol a szolgálók előkészítették Ámornak a fürdővizet, Biron behajtotta maguk mögött az ajtót, Ámor felé fordult, és lassan, módszeresen elkezdte megszabadítani az átfagyott istent a vizes ruháktól. Amikor ezzel végzett, segített neki bekászálódni a dézsába, lekuporodott mellé a földre, és a dézsa szélére támaszkodva nézte őt.

– Köszönöm, hogy értem küldted Favoniust – pillantott rá Ámor, miután felmelegedett kissé a vízben. – Nem voltam túlságosan messze, rögvest elindultam, ahogy elkezdett esni az eső, de a vihar megijesztett.

– Tudom, kedvesem – suttogta Biron válaszul.

Néma csendben teltek a percek. Amikor kezdett kihűlni a víz, Ámor kiszállt a dézsából, szárazra törölte magát, felvette a számára kikészített ruhákat, kézen fogta Biront, és ezúttal ő vezette végig a folyosókon, miközben minden egyes olajlámpást lejjebb tekert. A folyosót Ámor szárnyának aranyló derengése világította be, Biron megbabonázva követte őt, és amikor visszaértek a szobájukba, ahelyett, hogy lefeküdtek volna, Ámor az ablak irányába vezette Biront. Felültette őt az ablakpárkányra, megállt előtte, és halványan mosolyogva végigcirógatta az arcát. Nem szólt egy szót sem, de nem is volt rá szükség, az érintéseiben, a pillantásában minden érzelme, minden hálája benne volt. Biron mocorgott, formálódott Ámor érintései nyomán, lehunyt szemén keresztül is látta azt a gyönyörű, aranyló fényt, melyet az isten szárnya bocsátott ki, és mosolyogva lélegezte be a belőle áradó fahéjillatot.

Az ablakpárkányban ülve, Ámor meglepően erős karjának ölelésében szunnyadt el a csendesedő esőzés lágy, megnyugtató hangját hallgatva, ami úgy keveredett Ámor lélegzetvételeivel és szívdobbanásaival, mintha a világ legtökéletesebb dallamát óhajtották volna megkomponálni. A legcsodálatosabb hang volt, amit valaha hallott.