Kiutat keresve...

3. rész

Órákig tartott mire kikönyörögtem Ashly-től a dobozt, már-már hisztibe fajult. De mindenki tudja, hogy makacs vagyok, végsőkig megyek, amit akarok, főképp most, állapotosan.

Nem tudtam dönteni, hogy a levelet vagy a dobozt nyissam ki előbb. Mindkettőt magaménak követeltem, hiba nem volt még itt az idő. Azt hittem a doboz kicsi lesz, de meglepően nagy, nem erre számítottam.

A levélen látszik, hogy hanyagul lett becsomagolva, sietősen, de nem egy oldalt tartalmaz, ez érződik és látszik is.

Végül a levél mellett döntöttem.

A dobozt elrejtettem, egyik fa gyökerénél ástam egy kis gödröt, a dobozt becsomagoltam, és még én is egy gyorsan összekalapált valamibe beletettem. Biztos, ami biztos alapon. Így ástam el jó mélyre, hogy még csak eszembe se jusson. A levél is megterhelő lesz szerintem.

Kicsim!

Nem tudom, hogy mikor és milyen módon jut el a levelem hozzád, de ha olvasod, már nem is számít. Sikeresen megérkeztünk a frontnak a táborába, egyelőre a vihar előtti csendet érzem. Nem kertelek, már most rettentően hiányoztok nekem, és mindenkinek. Összeroppanás szélén áll mindenki, lelkiekben készülünk arra, hogy mi vár ránk kint, a harcmezőn. Rengeteg sérült van, a készletek és helyek fogytán. Nem csoda, hogy el kellett jönnünk ide... Fegyverropogás fegyverropogás hátán. Kicsim, nem vagyok kisgyerek, de haza akarok menni.

Próbálom gyakorlatként felfogni, és úgy gondolni az egészre, hogy úgyis haza fogok menni hozzátok, ahogy mindenki más is. Te is gondolkodj így. Mindenki rendben lesz. Fejünkben kialakult egy mentési terv, kit, hogyan, és mikor küldünk haza, hogy a lehető legbiztonságosabb legyen.

Nem szeretek sokat beszélni, írni, viszont most jónak látom, mert tudom, hogy Ashly hamarabb odaadja, mint mondtam neki.

- ALICE! – riadok fel a hangos zajra. Hát ennyit a levél olvasásról most.

- Nem vagyok süket, nyugalom. Mi a baj?

- Nem láttad Damian-t?

- Nem, miért? – Olivia aggódó feje engem is azzá tett.

- Pár percre vettem le róla a szemem, és már nem volt a folyosón, de már az egész épületben sem.

- Senki se látta?

- Téged találtalak meg most először, üres szinte mindenhol. De ha egy pálya közelébe megy, úgy, hogy senki nincs ott, az életveszélyes.

- Segítek megkeresni, menjünk.

*****

Hogy hogyan tud egy kétéves kisgyerek, aki épphogy megtanult járni, ennyire eltűnni órákra jó kérdés. Nem találjuk és már a csapatok is keresik, mindenki. Mindenhová benéztünk, minden apró zugot felforgattunk amikor rájöttem, hogy apja-fia. Az évek alatt tapasztaltam, ha Adamnek baja van, egyszerűen lelép. Tehát a menekülésen gondolkodtam, ami Adam elrejtett szobája, és azon belül is a fürdőben ücsörgött. Mosolyogva. Az apja takarójával.

- Jól ránk ijesztettél, kisördög. – ültem mellé. Kinevetett. Egyszerűen kacagott rajtam. - Hiányzik apa, igaz? Nekem is kicsi, nekem is. Olvasok neked valamit, amiben apu is szerepel, okés? – ezzel folytattam a levelet. Legalább most Eric nem egy pár szavas valamit írt ahogy régebben tette. Látszik, hogy számára is megterhelő időszak jön.

*****

Nem mondok azzal újdonságot, hogy megint nem tudtam befejezni. Egyszerűen tényleg úgy tűnik mintha valami befolyásolná, hogy tényleg csak vég szükséglet esetén olvassam el és ne legyek kíváncsi. Természetesen a dobozt Aly ügyesen visszacsempészte magának és jobban elrejtette, hogy biztosan ne találjam meg. Legalábbis eddig nem sikerült.

Aztán végre hosszú idő után megcsörrentek a telefonok. A férjek hívtak minket, így egyből én is elvonultam, hogy nyugodtan beszélhessek Ericcel. A pocakom is érezhette, hogy az apja keresi, mert felébredt a kisbabám, hisz jó erősen kezdett rugdosni.

- Kicsim! Hogy vagytok? – kezdte kertelés nélkül.

- Jó végre hallani a hangod. Szerintem a kicsi is megérezte, hogy itt vagy. Mozog.

- Sajnálom, hogy nem lehetek ott veletek. Borzalmas itt mindenkinek. Védjük a hazánkat, és harcolunk, de kegyetlen az űr amiért nem vagyok ott veletek.

- Ne ezzel foglalkozz most, csak arra koncentrálj, hogy épségben legyél és legyetek, rendben? – próbáltam motiválni miközben én belül törtem össze, ahogy az elgyötört hangját hallottam. A háttérből hallottam ordibálásokat és zajokat.

- Mennem kell, amint tudok üzenek magamról. Szeretlek! – nyomta ki.

Feladtam. Összetörtem. Nem bírom tovább, úgy hiányzik. Itt van egy élet bennem, aki olyan pici, hogy semmit nem érzékel még a külvilágból, de félek, hogy a későbbiekben fejlődési zavar lép fel nála. Sokat olvastam az ilyenekről mostanában is, és amikor Olivia is állapotos volt.

Viszont most minden szakkönyv és tudásom olyan valószínűtlennek tűnik, szinte irreális. Mintha ez az egész nem is lehetne igaz, és áltatom magam, hogy minden rendben lesz mindenkivel. De ez egy égi csoda lenne.

- Alice? Merre vagy? – hallom anya hangját a távolból.

- Biztos, hogy erre van?

- Előbb utóbb elő fog kerülni.

- Nyugalom. Eric hívott. – próbáltam magamra mosolyt erőltetni, de szerintem senki se hitte el...

*****

Talán egy hét vagy kettő telt el. Felgyorsultak az események, haza hozták azokat az embereket, akik komolyabb sérülést szereztek. Volt kiképzők, sőt saját tanoncaim is. Mindenkit ismerek.

Anyára hárult szerintem a világ legnehezebb feladata ebből a szempontból. Meg kell szerveznie a holtestek hazahozatalát és egyben a családtagok értesítését. Nyitva az ajtó, anya mindig úgy hagyja.

Talán nem kellett volna most hallgatóznom...

Ha tetszett, ⭐⭐⭐