Dance on the edge

1. fejezet

Minden egy dallal kezdődött.
Cad, azaz Cadfael Wynn, a király legfelsőbb köreiből származó, kedvenc alattvalója egy lantot pengetett. Szőke-arany haja a kis tavaszi szellőben lengedezett, és közben az idő ránk esteledett. A telihold fényében játszó isteni alak mellett ülve virágkoszorúkat fontam és egy sirató dalt énekeltem.
A kedvencem volt ez a dal. Még édesanyám tanította nekem gyerekkoromban. Ezzel lehetett a legjobban érzékeltetni azt a fájdalmat, ami miatt egyáltalán valaki megírta.
Ugyanezt éreztem én is most, mint a szöveg szerzője. A lélekig hatoló maró gyászt, miközben anya temetésére készültünk.
A falu népe zsongott, akárcsak egy méhkas. Mindenki erre a napra sürgött-forgott. Mintha esküvő lett volna, úgy felélénkült mindenki.
Nem igazán támogattam ezt a fajta ünneplési módot. A gyász a szememre fátylat vont és számomra ezek a napok szürkék voltak és kedvtelenek. Ezzel ellentétben mások vígan helyezték ki virágaikat a főtéren és sütöttek-főztek otthon.
Már 50 éve nem volt ekkora jeles nap a falu történetében. Édesanyám nagyon jelentős szerepet töltött be a király főtanácsában, így maga az uralkodó személyesen is lerója tiszteletét nálunk. Hát erre fel a nagy felhajtás. Mindenki a tündekirály érkezését várja, aki az udvartartásával holnap reggel lovagol be a főtérre.
A hirtelen támadt csend szakította meg a gondolatmenetem, ahogy a lant elhallgatott. Felnéztem Cadre, akinek izmos alakja körberajzolódott a sötétben.
- Későre jár már, Heulwen. Nem fejezzük inkább be? - kérdezte.
- Mondtam már, hogy hívhatsz Wennek. De a gyakorlásnak itt még nincsen vége. Holnap mindennek tökéletesnek kell lennie.
- Ki kellene pihenned magad, hosszú lesz az ünnepség. Tudom, hogy mennyi teher nehezedik most rád.
- Nem tudsz te semmit sem. - mordultam fel.- Inkább folytassuk!
Újra felcsendültek a lant könnyed hangjai és néztem, ahogy kecses ujjaival pengeti a hangszert. A torkom már teljesen ki volt száradva és kezdett elmenni a hangom is. Már kora délután óta itt ültünk a dombtetőn és gyakoroltunk.
Cad közel a legjobb lantos a királyságban. Ezért is fog ő játszani az uralkodó érkezésekor, mindenből a legkiválóbbat próbáljuk mutatni.
A múltunk nem valami fényes. A viszálykodásunk mindmáig tart, de a jó cél érdekében muszáj együttműködnünk, hiszen anya temetéséről van szó. Egészen kicsi korunk óta ismerjük egymást, így persze ő is ismerte az édesanyám, már jó néhány esztendeje.
Kezdett elnyomni az álom, de nem akartam ezt beismerni előtte, így folytattam tovább az éneklést. A gondolataim ismét elkalandoztak és akaratlanul is megszólaltam.
- Cad?
Erre hirtelen abbahagyta a játékot és rám nézett. Szinte a sötétben is láttam azt az átható jeges kék tekintetét és szőke haján át kikandikáló hegyes füleit.
- Tessék? - kérdezte.
Rögtön meg is bántam, hogy megszólaltam. A kezdeti lelkesülésem alábbhagyott és azt kívántam bár meg se szólaltam volna.
- Szerinted anya jó ember volt? - kérdeztem.
Felhúztam magamhoz a lábaim és a térdeimet átkarolva kuporogtam a farönkön.
- Nem ismertem nála jobbat. - felelte.
- Ezt most csak úgy mondod, hogy úgy tűnjön mintha együttéreznél.
- Tényleg az volt. Hidd el nekem, Wen! Nem is kívánhattál volna nála jobbat.
Erre a mondatra akaratlanul is legördült néhány könnycseppem és  ólomsúlyúvá vált a világ. A szívemet nyomta ez a teher és a gyász. Nem engedhettem meg magamnak, hogy előtte sírjak. A büszkeségem a nullával vált volna egyenlővé, ha gyengének  mutatkoztam volna előtte.
Cad és én folyamatosan versengtünk már évek óta, mindig jobbak és jobbak akartunk lenni. Ki akartuk érdemelni a felsőbb kör elismerését, ami csak egy személyt illethetett meg, így hát gyerekkori barátokból ellenségekké lettünk.
A csendet hirtelen lentről a faluból feltörő lárma törte meg. El sem tudtam képzelni mire riadhat fel mindenki éjnek évadján. Az álmosságot elűzve a szemeimből kezdtem lefutni a dombról. Mezítláb néha meg-megcsúsztam a füvön lecsapódott hajnali párán és néhány kő is beleállt közben a talpamba. Vissza sem néztem Cad jön-e utánam csak rohantam. Rossz előérzetem támadt. Néhány kanyargós útcán futottam végig, amíg oda nem értem.
A főtéren nagy tömeg gyűlt össze, akiken próbáltam átverekedni magam. Fel voltak öltözve, gyanítottam még le sem feküdhetett senki sem ma este. Valamit mindenki körbeállt, mire átjutottam az emberek tömegén egy kisfiút pillantottam meg a kövön térdelni. Piszokfoltos, szakadt ruhákat viselt, amik inkább egy felnőtt ember méretére voltak kitalálva mint ennek a törkény gyermekére. Sötét, szinte fekete haja a megszokottnál rövidebbre volt vágva, jól kivehetőek voltak ezáltal a hegyes fülei. Valamit a kezében tartott és ekkor felnézett rám. A szemei olyan sötétek voltak, akárcsak a haja színe. A fáklyák fényében szinte már rémisztő volt a tekintete. Mintha felismerés csillant volna meg a szemeiben.
- Heulwen Eynon? - kérdezte az arcomat fürkészve.
- Én vagyok. - feleltem.
- A király üzenetét küldi. Bizalmas információk. Ne a nyilvánosság előtt bontsd fel! - mondta teljes nyugalommal.
Én bólintottam egyet, ő pedig felállt és elindult. A feladata itt véget ért, ki tudja miken ment keresztül a ruhájából ítélve, amíg ideért.
Megfordultam és mindenki tekintete rám szegeződött.
- Nincs itt látnivaló! Menjetek haza és pihenjétek ki magatok a holnapi napra! - kiáltottam a főtéren az egész falu lakóinak tömegére.
Egy ideig még álltam ott, amíg az emberek szétszéledtek, majd elindultam haza.
- Wen! Várj! - kiáltott valaki miközben az egyik szűk utcán sétáltam.
A fáradtság már a csontjaimig hatolt. Alig bírtam egymás után emelni a lábaimat, de már nem sok volt hátra.
Felpillantottam és Brânt vettem észre utánam szaladni. Az egyik legrendesebb fiú, akit ismerek. A szülei magas tisztséget töltenek be a katonaságnál, így ő is elég összeszedett és nagyon illedelmes.
- Ah, szia Brân! - szóltam mikor odaért mellém.
A ruhája most is makulátlan volt annak ellenére, hogy évek óta egyedül él, mivel a szülei folyton máshol vannak és sosem fordult meg a fejükben, hogy magukkal vigyék. A mozdulatai mindig nagyon koordináltak és határozottak, most is olyan természetesen katonás, hogy az embernek szinte fel sem tűnik.
Egészen világos barna haja van, ami viszonylag ritka az Annwn erdő környékén. Már ezzel is nagy feltűnést kelt mindig. A szemei pedig pont olyan vakítóan kékek, mint a legtöbb tündének a királyságban.
- Hála az égnek, hogy megtaláltalak. Már mindenhol kerestelek. - mondta és ezzel kizökkentett a gondolataimból.
- Csak gyakoroltunk holnapra. -mondtam.
Brân felvonta a szemöldökét.
- Mi az? - nevettem el magam.
- Ti? Te és ...? - nézett rám értetlenül. Ekkor az arcán tükröződött a felismerés.
- Te és Cad? - nevetett. - És nem öltétek meg egymást még mindig? Sokkal egyszerűbb lenne, nem kéne versengnetek.
Ezen én is elnevettem magam. Mindenki tudta milyen régóta viszálykodunk már mi ketten.
- Elszalasztottam a lehetőséget, pedig meg lett volna rá az alkalom. De mit is szerettél volna?
- Oh, igen. Csak szerettem volna átadni ezt. - kivett egy levelet a kabátja belső zsebéből és felém nyújtotta.
- Mi ez? - kérdeztem és óvatosan a borítékért nyúltam.
- Bizalmas infó. Majd otthon bontsd ki. - kacsintott rám.
- Ezt ma már nem először hallom. - sóhajtottam. - Valahogy mindenki engem talál meg a nagy titkokkal.
- Mert olyan elragadó vagy, csakis ezért.
Egy utolsó mosolyt villantott rám, és hátrálni kezdett.
- Reggel találkozunk, Heulwen! - kiáltotta és már el is tűnt a következő sarkon.
Tudta, hogy mennyire utálom, ha a teljes nevemen szólítanak és azt is tudta, hogy nem tudok emiatt haragudni rá, így bármikor felidegesíthet vele következmények nélkül.
Egy kevés séta után végre már haza is értem. Két levél is várta, hogy felfedjem a titkát.
Egyedül éltem, amióta anya meghalt. Édesapám a királyi hadtestben szolgál, ahonnan évente egyszer, csak Szent Iván éjszakáján szabadulhat az ünnep erejéig.
Nem igazán maradt itt senkim, akiért felelősséggel tartoznék, így egy ideje érlelődik bennem a gondolat, hogy talán ideje továbbállni. Lehet, hogy nekem is jobb lenne egy új környezetben.
Szinte beestem az ajtón, amint hazaértem. A házunk nem volt túl nagy, szinte nem is voltak helyiségek csak egy nagyobb tér volt inkább az egész. Az én családom nem igazán adott az ilyen külsőségekre, mint Brânék a makulátlanságukkal. Gyújtottam egy gyertyát és az ágyamra leülve egy tőrrel felbontottam először a királyi udvarból kapott levelet. Nem volt megcímezve sem a boríték. Kivettem a papírt, kihajtottam és elkezdtem olvasni a cirádás betűket.
Teljesen lesokkolódtam. A levél szerint a király holnap nem érkezik meg hozzánk, helyette ellenséges csapatok fognak bevonulni a falunkba, akik nem sajnálják porrá égetni az egészet és elpusztítani azt ami az útjukba kerül. A másik levélről meg is feledkezve hagytam mindent ott és indultam el.
Szinte félálomban voltam, amíg visszatántorogtam a főtérre a vészharangig és megkongattam. Mindenki hamar körémgyűlt, mivel még senki sem tudott elaludni az ezelőtt történtek után és a holnapra való készületek miatt. Még senki sem sejtette, hogy reggel nem egy nagy ünnepség várja őket. Elég volt néhány embernek elmondanom, amit megtudtam és néhány percen belül mindenki értesült az információról. Hatalmas nyüzsgés támadt. Sugdolózások és kétségbeesett kiáltások törték meg az éjszaka csendjét, amelybe én is közbevágtam.
- Mindenki csomagoljon! Még ma este útnak indulunk! - kiáltottam a tömegbe.
Édesanyám vezéregyéniségét örököltem. Gyorsan felülkerekedtem a pánikon és fáradtságon, higgadtan kezeltem a dolgot. Újra megtettem a hazafelé vezető utamat. Összeszedtem néhány dolgom a házból, egy zsákba dobtam őket. A tőrömet az oldalamra csatoltam, az íjamat a hátamra vetettem és a falu határában, az erdő szélén vártam, hogy a többiek megérkezzenek és útnak induljunk a nagyvilágba. Hát nem ezt akartam eddig? Új környezetet és felfedezni új helyeket?
Egy óra múlva már több száz embert vezettem előre az ismeretlen, sötét erdő rengetegében.