Egyszer Volt, Hol Nem Volt -Hyunlix

Induratize

~Induratize: A saját szíved megkeményíteni vagy ellenállóvá tenni valaki könyörgésével, játékaival, vagy magával a szeretet gondolatával szemben.~

•••

-Milyen napod volt? - Könyökölt fel az asztalra, hogy arcát tenyerébe fektethesse, s úgy nézzen rá. Le sem vette a szemét az előtte ülőről. Úgy nézte, mintha félne, elfelejti ezt a csodás látványt. Pedig egész nap az ő arca lebegett a szemei előtt.

Minho onnantól hogy felkelt, egészen idáig, ha akarta sem tudta volna kiverni Jisungot a fejéből.

Vágyott rá. Megrögzötten vágyakozott az aranyos fiú figyelme után. Már-már megszállottan. Annyira szerette volna, hogy jól sikerüljön ez a találkozás, hogy nagyon hosszú idő után először, úgy igazán adott a kinézetére.
Már nem mintha alapjáraton ne lenne igényes, vagy ne foglalkozna magával. Szimplán csak tisztában van azzal, akármit csinál, jól fog kinézni. Most mégis hosszú percekig állt a szekrénye előtt, hogy kiválassza a megfelelő ruházatot. Mégis fél órával többet töltött el a fürdőben, hogy kihozza magából a maximumot.

Megmosolyogtatta őt a tény, mikor realizálódott benne, mit meg nem tesz ennek az idegen fiúnak a figyelméért.

-Jó. - Felelte szűkszavúan, egy hamiskás mosolyt kényszerítve ajkaira.

Mint a nyuszi minden korábbi kérdésére, most sem volt hajlandó rendesen válaszolni.
Nem akart itt lenni, minél hamarabb menekülni akart.

Pontosan tudja, hogy Minho milyen fajta ember, és semmiképpen sem szeretett volna mégegyszer érzéseket táplálni valaki ilyen felé.

Valaki aki ilyen..manipulatív, önző, nárcisztikus.

Pontosan így látta őt. Talán nem is esett olyan messze az igazságtól.

Bár ahogyan az igazság is megannyi kegyes hazugság, és kedves lepel mögé van bújtatva,

Úgy Minho is megannyi maszlag mögé rejtette a valóságát.

Az igazság az, hogy úgy éhezik a szeretetre és a figyelemre, mint egy árva kisgyerek egy anyuka törődésére.

Minho egy gyerek. Egy koldus, akinek az a metaforikus falat kenyér az egyetlen mentsvára. Minden kedves érintés, minden dícsérő szó, a falat földi mennyország.

Ahogyan minden elutasítás, minden bukás, maga a sivár pokol.

Még ő maga sem tudja, mennyire szenved igazából.

Annyit tud, hogy az emberek nélkül, nem ér az élete semmit. Nem tudja magát szeretni, hát mások szerethetik. Képtelen egymaga maradni, tehát berögzötten kutatja az emberek társaságának a kényelmét.

És még csak nem is sejti, hogy mennyire magányos.

Nem azért mert ne tudná felfogni. Hiszen egy rettentően okos fiú. Szimplán csak fél szembenézni a valósággal.

Így hát hagyja, hogy a köznyelvben ő legyen a gonosz kicsi szívtörő nyuszi. Hagyja, hogy ezt gondolja saját magáról is.

Hiszen ha már másé igen, legalább az ő szíve nem törik. Márpedig az életben valakinek szenvednie kell. És ő nem akar az a valaki lenni.

-Nem tűnsz túl lelkesnek, hogy itt lehetsz. - Mosolyodott el, arcát még mindig tenyerében tartva.

-Csak túl szeretnék esni rajta. - Tette le az asztalra az itallapot, egy hatalmas sóhaj kiséretében.