Az Árnyak udvara

1.fejezet

      Úgy érzem magam mint a préda melyre oroszlán les, a jelenléte és a hangja, a nevetése velőt rázó. Nem tudom milyen lénnyel van dolgom, de egyben biztos lehetek ha ilyen lény él ebben a barlangban akkor nagy a valószínűsége, hogy már nem vagyok a földön, és kevesebb az esélye, hogy New Yorkban lennék, ha csak nem élnek a csatornában ilyen szörnyűségek, mert ha élnek akkor sok ember akinek betegséget jegyeztek, talán eszesebbek mint a többiek.

         -Árnyvándor mondd merre kalandozol?Hiszen egy jó barát mellett csak nem unatkozol, bár elég érdekes szerzet vagy, régóta élek pontosan nem tudom mióta, de ilyen kettősséget soha nem éreztem egy Árnyban sem. Mintha két faj felé húznál mégis a sorsod, hogy egy faj nevében lépd a következőt-válaszolta Xerseus kuncogva miközben felém indult, talán csak viccnek szánta, vagy barátságosnak hiszi, viszont engem a nevetése sokkal jobban ki akaszt mintha fenyegetően beszélne.

Elöntött a pánik és remegés öntötte el minden sejtem, fel kell innen kelnem és el kell futnom. A szeme viszont mintha lebilincselne, a végtagjaimon érzem az ólom súlyú hűvös béklyókat.

     -Fiacskám, nem szeretnél inkább kényelmesebb pózban beszélni az öreg Xereussal?-nyújtotta felém a fekete köddel körül lengett csontos ujjait és az arca is csak egy árnyba veszett koponyának látszott, időnként egy egy pillanatra villódzva váltott, egyszer manó, egyszer, fae, egyszer vámpírra hasonlító arc nézett vissza rám.

-Mi..mi történik? Hol vagyok?-kérdeztem remegő hangon ijedten az ajkamat elhagyó szavak mintha nem is a sajátjaim lettek volna. A lény csak rám mosolygott, a fülig érő mosolya a világ legborzalmasabb látványa volt.

      - Édes, ártatlan gyermek, fogalmad sincs, hol vagy. Tudatlanságod melengeti a mellkasomat, és erős késztetést érzek, hogy ide kösselek magamhoz. Viszont egy esélyt adok neked, egy rejtvényt, amelyet ha megoldasz, innen ki szabadulhatsz, és e világról mindent, mi érdekel, megtudhatsz - mondta vicsorogva.

-Talányt? Kaphatok egy esélyt arra, hogy elhagyjam ezt a helyet? - kérdeztem reménykedve. A félelem még mindig átjárt, de vajon megbízhatok egy örültben? Nem mintha lenne választásom, semmit sem tudok erről a helyről, és ha már itt tartunk, magamról sem tudok sok mindent, csak azt, hogy nem vagyok ember. Ennyivel nem hiszem, hogy sokáig túl élem itt.

       -Mit választasz, gyermek? - hajolt az arcomba Xereus, az arca most egy koboldra hajazott.

- Benne vagyok - szólaltam meg dadogva. Erre hangos nevetésbe kezdett, és teljesen elvesztettem az apró kis remény szikráját is.

-Akkor hát figyelj, gyermek... ha jól válaszolsz, szabadon engedlek. - nevette, majd belekezdett a talányba:

Egy titokzatos lény vagyok, nem ember, nem állat,

Nappal a föld alatt lakom, éjjel a csillagok alatt.

Nem eszem, nem iszom, mégis növekszem,

Mégis mindeki ismer, de senki nem lát engem.

-A válaszra annyi időt adok, amennyi idő alatt a résen beszűrődő csillagok fénye még ragyog...