Árnyforduló

Ｅｌｓő

"𝚜𝚣𝚎𝚖𝚎𝚝 𝚜𝚣𝚎𝚖é𝚛𝚝, 𝚜𝚣𝚒𝚟𝚎𝚝 𝚜𝚣í𝚟é𝚛𝚝"

Árnyék az őrangyalom, így nyugodt szívvel sántikálok éjjel nappal rossz dolgokban.

Évtizedekkel ezelőtt, rengetegen voltunk és szabadon jártunk keltünk odafent. Egy vér voltunk mindannyian, a sötétség gyermekei. Mindig is jó emlékeket fűztem a családomhoz, barbár népség volt, de egy család voltunk és életünket adtuk volna egymásért.
Ám az emberek félnek attól amit nem ismernek. Aztán rájöttem, hogy az emberek gyűlölnek rettegni. Olyannyira, hogy gyökerestől irtják a rettegés tárgyát, az sem számít, hogy ők közben szörnyeteggé válnak, ez a mentalitásuk.

Ez az amiért most egyedül vagyok és csapdában messze elzárva a szabadságtól, mert azok a nyavalyások odafent rettegnek.

Ne félj, nem pusztították el a sötétséget, én még itt vagyok és figyelek.

Idelent minden barátságtalan, hideg van és kevés a fény. Minden éles és érdes, itt arra vagy ítélve, hogy megsebesülj. Egy bőrdíszes székben ücsörgök és a lábam az üveg dohányzó asztalon pihen. A fejemet hátradöntve, úgy teszek mint aki napozik és élvezi az életet, de azaz igazság, hogy ezen nincs mit élvezni. A gondolataimba merülve megcsap a hideg így dideregni kezdek.

— Ha a fenti világ hiedelmét nézzük, az alvilágban melegnek kell lennie, hiszen fűt a tűz amiben a kárhozott lelkek égnek. – ki sem nyitom a szememet miközben ezt mondom.

Elég fura elképzelése van az embereknek az alvilágról és a démonokról is. Sötét és barátságtalan, nem állítom, hogy nem ez az igazság, de az ő előítéleteik is hozzátesznek ennek a felépítéséhez.
Nyilván nem magamban beszélek, hanem hallom hogy Cadell már régen ugyanabban a teremben veszi a levegőt, mint én. Talán azért nem szólt semmit, mert megpróbált magától rájönni mit is művelek éppen.

— Ne panaszkodj ameddig van hol laknod. – cipője kopogásából hallom ahogy közeledik.

Cadell régimódi az öltözékek terén, gyakran jár öltönyben és lakkcipőben. Emlékszem egyszer még rám is rám kényszerítette, borzalmas élmény, kényelmetlen és túl régi.

— Egy a bökkenő – itt már felülök és az alvilág kapujának őrét figyelem, az arcán kitűnik néhány ránc a fáradtságtól, biztos az éjszakai műszak teszi – én gyűlölök itt élni.

A kiborulás után feszülten túrok bele a hajamba, néhány ezüstös szál benne marad a kezembe. Ez is valószínű azért van mert unalmamban már a hajamat tépkedem.

— Fogd fel úgy, mint egy nyaralást Kallias. – teste előtt összefonja karjait és van bátorsága ilyen pofátlan dolgokat mondani.

— Menj a pokolba! – lazán hátradőlök és sértődötten elfordítom a fejemet.

A szemem sarkából látom ahogy fáradt vigyor húzódik a száján.
Akárki akármit mond, nem poénnak szántam, mocskosul borzalmas itt lenni, ezért az ilyen szemétládáknak mint Cadell nyugodt szívvel kívánom, hogy egy olyan helyen töltse le az életét, mint ez.

— Jut eszembe – átdobja a lábát a másik fölött és pont úgy ül, akár egy nő. Ilyenkor mindig átfut az agyamon, hogy két okból beszélgetünk, mert megbolondulnék itt a másik pedig Cadell jó szívvel járkálhat fel az emberek közé és lehozhatja nekem a pletykát – a jelölted megint elbukott.