Árnyforduló

Öｔöｄｉｋ

Újra a visszapillantóba nézek, a lány magára terítette a hátsó ülésen talált pokrócot. Az ablakon bámul kifelé, azt hiszem beletörődött a bilincsbe a csuklóján. Saját tekintetemet pillantom meg a tükörben. Megint elsötétül. Az egész korom fekete lesz. Nem. Nem jöhet elő most! – kormányra szorítom a kezemet. Rá kell ébredjek, hogy még most sincs felette hatalmam. Felemészt. Érzem. Hideg vesz körül, olyan rettentő és durva hideg amit csak akkor érzek, ha a sötétség előjön. Ugyanazok a képkockák ugranak fel. Ahogy a szeretteim sorra elhullanak. Az, amikor mindent elvesztettem, mindent ami fontos volt. Akkor is ugyanezt a hideget éreztem. Lefagyasztott épp, ahogy most teszi.

A testem remeg és a kezem akaratlanul is elengedi a kormányt. A gázpedált tövig nyomom, miközben egyfolytában pörögnek az események a fejemben. Már nem vagyok ura a tetteimnek. Nem, ameddig a sötétség itt van.

— Kallias. – Cordelia hangja tompa.

Távolinak érzem, mintha egy másik városból szólítgatna engem, holott köztudottan itt ül mögöttem. Sikítása egyre hangosabb. Vészjósló. Habár nem akarom, a lábamat képtelen vagyok levenni a gázpedálról. Az autó sebessége már veszélyes, így irányítás nélkül.

— Kallias. Térj már magadhoz, megölsz minket. – habár a lány itt ordibál a fülem mellett, hangja még mindig eltűnik az éterben – Kanyar! – hatalmasat sikít, amit egér cincogásnak hallok.

Hirtelen előre nyúl egyenest a fejem mellett. A kormány után kap és két-három ujjal csavarni kezdi, de már koránt sem tudja úgy bevenni a kanyart, ahogy azt kellene. Erős csattanás zökkent ki a sötétség okozta eszméletvesztésből – nevezzük legalábbis így –, egy fatörzsbe hajtottunk bele. Frontális ütközés. Az egész berendezés sípol. A szirénák viszont kikapcsoltak az ütközés erejétől. Az öreg fa – talán nyírfa lehet –, egészen a szélvédőig bejött. A fülem is sípol és az első pár percben a csontjaim is sajognak. Valójában ez nálam gyorsan elmúlik. A démon lét előnye a halhatatlanság. A fájdalmat, azonban mi sem ússzuk meg. Cordelia. – ugrik be az utas. Hátra fordulok, ahol a lány elterülve fekszik az ülésen. Vérző seb van a fején.

— Hé, ébredj! – szólok rá – Jól vagy?

A lány ujjai megmozdulnak, és a pillái megremegnek. Remény szikrája jut a szervezetembe. Azonnal kiugrom a kocsiból és segítek neki kikászálódni a hátsó ülésről.

— A kocs...kocsi – megszédül, ahogy kihalászom onnan és előre esne, de körbe ölelem a derekát és egy kézzel tartom magam mellett, mire folytatja a mondandóját – tiszta roncs. – az utolsó betűt hangsúlyozza és úgy beszél, mintha részeg lenne.

Közelebb vonom magamhoz és benyúlok a fekete dizájner táskáért is, ahogy hozzáérek észreveszem, hogy csurom vér. A kezébe nyomom a táskáját. Cordelia fején a sebet vizsgálom, eléggé szétnyílt a feje, de azt hiszem nem kell varrni.

— Te vagy tiszta roncs. – eltűrök egy tincset az arcából , ami a vértől ragadt oda. Megsimítom pirospozsgás bőrét – Vigyáznom kellett volna rád!

Elmosolyodik azon amit mondtam. Olyan őszintén és tiszta szívvel teszi. Jól áll neki.

— Kettőt látokh belőled. – néhány betűt kihagy miközben beszél, de valószínűleg azt akarta mondani, hogy kettőt lát. Meg is dől, ám rögvest utána kapok – Pedig egy is sok. – a mellkasomra csap, habár nem sok erő van ütésében – Sok vagy! – kiáltja, de hangja még most is tompa.

A szájára tapasztom a tenyerem, de hatástalanul. Folytatja a beszédet csak éppen ez most még inkább halandzsa, mint az előbbi.

— Tönkre teszel, érted? – két kezével a felsőmbe kapaszkodik és megigazítja, mintha gyűrött lenne, aztán közelebb ránt magához – Tönkre teszel, de tetszik. – játékos mosoly ül arcára, amit nem tudok hova tenni. Egyik pillanatról a másikra arckifejezése eltorzul. Szerintem émelyeg, sőt biztosan mert szája elé kap és nagyot nyel. – Fáj a fejem. – keseregve pillant rám.