Emberiség✔

Eksztatikus

Martin csillogó tekintettel figyelte a színpadon táncoló fiút. Amikor az osztályfőnökük bejelentette, hogy megnéznek egy balettelőadást kulturális programként, Martin, ahogy az osztály többi tagja, hallani sem akart róla. Nem értette, miért kéne iskolaidőn kívül bármiféle programra mennie a gyűlölt osztállyal, a balettelőadás pedig különösen unalmas kora esti elfoglaltságnak hangzott. Mégis magára öltött egy elegánsnak csak jóindulattal nevezhető ruhát, amiben a nagymamája ki sem akarta engedni a lakásból, de végül elunta a szópárbajt és Martinra hagyta a dolgot. Most pedig Martin ámulva figyelte a színpadon lévőt. Feketébe volt öltözve, ruhája teljesen a testéhez simult, az előadás kezdetén még rendezett haja mostanra kicsit szétzilálódott, arcán érzelmek ezrei váltották egymást. Martin csak őt figyelte, az ő mozdulatait követte. Nem tudta volna megmondani, hányan vannak a színpadon a fiún kívül, nem tudta volt megmondani, mi történik. Csak a fiút látta, aki pont úgy nézett ki, mint amilyennek Martin a bukott angyalokat képzelte.

Amikor vége lett az aktuális dalnak, Martin hangosabban tapsolt, mint bárki más a teremben, és a következő kezdetekor ugyanúgy arra a különös fiúra függesztette a tekintetét, még egy kósza könnycseppet is kénytelen volt letörölni az arcáról, amikor az érzelmei túlcsordultak. Sosem gondolta volna, hogy egy balettelőadás ilyesféle reakciót fog kiváltani belőle, de ahogy azt már megszokhatta, ezúttal sem tölthetett el egy békés estét anélkül, hogy bárki is bántaná őt.

– Odanézz! – hallotta a közelében ülő osztálytársai egyikének a hangját. – A buzi bőg. Biztos most jött rá, hogy csak akkor fog kelleni egy másik csávónak, ha levágják a farkát.

– Viccelsz? Nincs is farka.

– A fekete ruhásat nézi – szólalt meg egy harmadik. – Tutira bejön neki az a szűk ruha. Fogadjunk, a farkát stíröli. Ha ennek vége, biztos hátramegy megkeresni, és leápolja.

– Undorító – morogta az első. – Ki kéne verni belőle a buziságot.

– Verjük!

Martin arcát eláztatták a könnyek, de ennek már rég nem a színpadon történő dolgok voltak az okai. Felkelt a székéből, ami szerencsére a sor végén volt, így mások zavarása nélkül tudott kisomfordálni a teremből. Keresztülvágott az épület előterén, és az ajtót kilökve egyből az utcára ment. Amikor megérezte arcába csapni a hűvös szelet, kiszakadt belőle a sírás. Könnyeit törölgetve kuporodott az épület falához, nem foglalkozott sem a hideg járdával, sem a hideg fallal mögötte. Remegő kézzel halászta elő a zsebéből a cigijét, és továbbra is remegve gyújtott rá egyre, majd élesen beszívta a füstöt. Egész testében rázkódott a sírástól, cigit fogó kezével törölte le újra és újra a könnyeit, de amikor már sokadszorra égette meg az arcát, igyekezett abbahagyni a könnyek törölgetését és inkább hagyta, hadd folyjanak, hadd váljanak aprócska patakokká az arcán.

Egyik cigi után gyújtott rá a másikra, sorra dobta a mellette lévő kukába a csikkeket, de a sírás nem akart elmúlni. Arra gondolt, amikor az osztálytársai megtudták, hogy meleg. Rajtakapták egy végzőssel csókolózni az iskola épülete mögött. Amíg az a fiú az iskolába járt, Martin nem kapott egyebet, csak undorodó pillantásokat, de ahogy elballagott és Martinék évfolyama lett végzős, minden csak rosszabb lett. Az undorodó pillantásokhoz már gúnyolódások is társultak, és amikor Martin egyedül volt valahol, mindig rászállt egy csapat srác. Márpedig Martin mindig egyedül volt. Két kezén sem tudta volna megszámolni, hányszor verték meg az alatt a hat hónap alatt, amióta tartott a tanév, hányszor dobálták meg őt télen hógolyókkal, amikbe jégdarabokat rejtettek, hányszor hozta a szívbajt a nagymamájára, amikor iskola után vérző sebekkel, lila és zöld foltokkal tarkítva ért haza. De sosem ütött vissza. Vissza kellett volna, tudta nagyon jól, mégis képtelen volt rá. Nem szerette volna bántani az osztálytársait, hiába lett volna képes rá. Nem szerette volna a csalódottságot látni a nagymamája szemében, nem szerette volna elültetni benne a gondolatot, hogy olyanná válhat, mint amilyen az apja. Nem akarta, hogy a nagyija azon gondolkozzon, mikor fogja ő is börtönben végezni.