Kapiton
A templomok mindig azt az érzést ébresztették benne, hogy tilosban jár. Igyekezett minél halkabban becsukni maga mögött az ajtót, az mégis döngve záródott be. Odabent hideg, tengernyi gyertyák ugráló fénye és, a magas ablakok ellenére, poros félhomály fogadta. Tett egy lépést befelé; mindenfelől szentek tekintete szegeződött rá, Kapiton ott sejtette közöttük az Istent is, és ettől még inkább megkeseredett a szájíze.
Hol van a te istened most? – vetette oda dühösen az apjának, miután hazament szüleihez a kiégett Fehér Ház alól*. Három napig csak aludt az eset után, és sosem volt ugyanaz az ember, amint azelőtt. Sok égést látott, de valahogy Moszkva lángjai fájtak a legjobban, mert a főváros a birodalom bukása óta belülről égett a maga csendes, pusztító módján.
Ha jobban belegondolt, az unokatestvérei keresztelője óta nem járt templomban. Őt magát nem keresztelték meg, nem fogadták formálisan az iszlám követőjeként, a szülei ráhagyták, hogy majd felnőtt korában eldönti, melyiket szeretné jobban. Kapiton nem választotta egyiket sem, hidegen hagyta, ha anyai nagyapja a kereszténységről, apja az iszlámról beszélt neki, úgyhogy egy idő után egyikük sem nógatta tovább, hogy döntsön.
– Nincs ezzel baj, modern idők járnak – mondogatta édesanyja, aki egyik lábával itt állt, a másikkal ott, ünnepelte a karácsonyt, akárcsak a ramadánt, és ezt senki sem találta furcsának.
Léptei visszhangot vertek a magas, többszázéves falak között. Kapiton kíváncsi lett volna, milyen régi ez a templom, ez a kolostor, ami nyomasztotta a túlvilági titokzatosságával. Mintha valami vagy valaki valóban figyelné, ott lenne vele, mégsem érinthette meg. Megborzongott. Benne ez a tudat nem biztonságot, hanem félelmet ébresztett.
Ezért rezzent össze teljes testében, amikor az egyik fali ikonon megmozdult egy alak.
– Jól érzi magát? – kérdezte csendesen.
Kettőt kellett pislognia, hogy felfogja, nem egy szent mászott le a falról, csak Rogyion bújt elő a szegletből. Továbbra sem szerzetesi csuhát, hanem ugyanazt az egyszerű ruhát viselte, mint reggel, csupán a mellényt vette le.
– Jól. – Kapiton megköszörülte a torkát, mélyen zengő visszhangot verve a hideg falak között. – Bár kezdem azt hinni, hogy meg fogok itt bolondulni.
Rogyion nem felelt, Kapitont méregette. Mióta találkozott vele, Rogyion először felejtette rajta a tekintetét huzamosabb ideig. Kapiton sosem volt az a típus, aki zavarában elfordult, a felettesei tekintetét is mindig állta. A szerzetes pillantása azonban különös érzést keltett benne, csiklandozta-égette a tarkóját, azon kapta magát, hogy inkább az egyik szentképet fürkészte, mintsem Rogyiont.
– Ne haragudjon – szólalt meg ő csendesen. – Fájt?
– Mi fájt? – hökkent meg Kapiton. – Ó...! – Önkéntelen mozdulattal kapta tarkójához a kezét. – Mit csinált velem? – vonta össze szemöldökét.
– Menjünk ki – vetette fel Rogyion –, templomban különben sem illik diskurálni.
Kapiton erre mindössze vállat vont, és elindult a kijárat felé, Rogyion követte. A férfi, mielőtt átlépte a küszöböt, még egyszer visszafordult, keresztet vetett, aztán lépett ki a templomból. Odakint még mindig borús, szürke volt az ég, gyenge, de éles szél támadt fel.
– Nem fázik? – sandított az ingujjas Rogyionra.
– Nem – rázta meg a fejét ő. – Ami azt illeti, melegem van.
– Maga tényleg valami csodabogár – jegyezte meg Kapiton.
Rogyion elfintorodott.
– Egy csodabogár, akinek a segítségére van szüksége – vetette oda élesen Rogyion.
YOU ARE READING
Szibériai szent
Fantasy(átmenetileg szünetel!) 1998, Oroszországi Föderáció, valahol az omszki régióban Amíg Moszkva az összeomló gazdasággal küszködik, az Urálon túl, Nyugat-Szibériában egy egészen másféle fenyegetés ólálkodik a közelgő tél árnyékában. A belbiztonsági s...