Szibériai szent

2. fejezet - Mint egy rossz álom...

Kapiton

Azt hitte, ez az egész csak egy rossz álom volt.

Reménykedett benne, hogy egy rossz álom volt.

Fél hétkor azonban a kocsmáros ébresztette a kérdéssel, hogy szeretne-e reggelit. Kapitonnak csak egy bólintásra futotta, majd amikor a kocsmáros kiment visszahanyatlott az ágyra, megdörzsölte arcát. Mi a fene történt egyáltalán?

Venyegyikt egyik pillanatról a másikra forró lázba esett, a doktor pedig nem volt hajlandó ellátni, mert a férfit egy upír harapta meg. Nagy sebbel-lobbal a kolostorba vitték ahhoz a sztarechez, de nem az fogadta őket, hanem egy fiatalember. Kapiton kinyitotta a szemét, a félhomályba burkolózó, alacsony plafonra meredt.

Rogyion a neve, hallotta a sztarectől. Rogyion nem volt sokkal alacsonyabb Kapitontól, a bő köpenyben is látszott viszont, mennyire sovány. A haja szinte ezüstösen szőke, a szeme pedig áthatóan világos színű, kék vagy zöld, az arca kerekded, bár kissé beesett. Talán csak a lámpafény tette, amiatt tűnt betegesnek.

Kapiton felkönyökölt, felvette az éjjeliszekrényről a karóráját, az elvékonyodott sötétítő függönyökön keresztül beszűrődő kora reggeli fény felé tartva megnézte az időt. Ennyi év alatt azt hinné az ember, hozzászokott a koránkeléshez, de neki minden nap nehezére esett. A szekrényre lökte az órát, majd lerúgta magáról a takarót. Rosszul mozdult, a sérült combját hirtelen görcs rántotta össze, Kapiton felszisszent, odakapta kezét.

A csecsen háborúban sérült meg három évvel ezelőtt, Groznij utcáján szakított ki a lábából egy darabot egy gépfegyver tölténye. Éppen az utolsó napokban, amikor nyerésre álltak, sérült meg. Szerencséjére, nem artériát ért golyó, viszonylag hamar felépült. Azt hitte, megússza némi esztétikai hibával, ám a seb gyakran sajgott – főleg, ha front volt –, időnként begörcsölt reggel vagy éjjel. A szülei előtt azzal viccelődött, hogy legalább meg tudja mondani, mikor jön a tavasz, leplezte, valójában mennyire kínlódott a lába miatt. Nemcsak a fájdalom és görcsök miatt, hanem mert a katonai pályája is kisiklott a sérülés óta. Jó munkája volt a belbiztonságnál, ő azonban jobban szeretett volna a hadseregnél szolgálni, azt sokkal inkább az ő világának érezte, mint a belbiztonságét. Maga hozta meg annak idején a döntést, hogy átigazol, azóta ezerszer megbánta.

Miután felöltözött, kilépett a folyosóra. Nem vesződött azzal, hogy bekopogtasson Szergejhez, a férfi általában hamarabb felkelt, mint ő. A fogadó kocsmaterébe lépett; társa ott ücsörgött a sarokban egy kicsi, kerek asztal mellett, újságot olvasott. Kapiton az asztalok között szlalomozva tartott felé, kíváncsian vette szemügyre közben a fogadót, amire este nem szánt sok időt: a falakat piros drapéria takarta, ami kikopott ugyan egy kicsit az évek alatt, mégis hangulatossá tette a helyiséget. Különben szemmel láthatóan igyekeztek tisztaságot tartani, az asztalok, bár már azok is régi darabok lehettek, szépen fénylettek, a padlón sem csúfkodott sár vagy por. A pult mögött polc magasodott, azon különféle üvegek sorakoztak, mindegyik címkével kifelé fordítva. Valahol egy rádió is szólt, Kapiton a recsegő dallamban a Fekete szemekre ismert.

Leült Szergejhez, kinyújtotta fájós lábát. A kocsmáros, Kirill szinte nyomban odadöcögött. Nem pocakos, inkább keménykötésű ember volt, hatalmas őszes bajuszt viselt, az arca egészségesen piroslott, barna szemei kedvesen csillogtak.

– Tojásrántotta és kolbász megfelel? – érdeklődött.

– Meg – bólintott rá Kapiton.

– Teát vagy kávét?

– Kávét kérek, sok tejjel.

– Máris mondom az asszonynak. – Azzal Kirill a pult mögé sétált, eltűnt egy oldalajtó mögött, onnan kihallatszott, ahogy odakiáltott a feleségének.