A panellakás gondolatterv

Bipoláris őrjöngés

2024. 05. 26.

Emlékeztető egy héttel előtte még teljesen rendben van. Szinte tökéletes. Egyszerű, könnyen meglesz. Három nappal előtte csak egy szemöldökrándulás, jól van majd este elintézem. Előtte nap, hiszen még egy teljes napom van, simán be fogom fejezni.

Aztán amikor az a kibaszott emlékeztető már vörösen villog...

Legalábbis Emma csak azt látta. Egy kis vörös foltot, ami aztán belepte a szobát. Először csak az íróasztalt, aztán már az ablakot is, a könyvszekrényt, az ágyat, a falakat, aztán kiterjedt a folyosóra is. Ott villog mindenhol, bárhova néz.

Nem, ezt így nem lehet.

Lecsukta a laptopot, de az email még mindig ott volt. Kivetítve a falra. Odaégett. A bukásának utolsó jeleként.

Csak tíz oldal. Csak tíz oldal tökéletes szöveg kellene.

Talán...

talán, ha a régieket előveszi. A remény rögtön a fejébe száll. El is botlik út közben, nekiesik az ingatag, túlpakolt polcnak, az feldől, de az most nem számít, csak hol van már az a dosszié, a régi írásokkal, biztos van, amit hasznosíthat, pedig biztos ide tette, nem hagyhatta ott a régi lakásban, vagy az előzőben, ahonnan egy hónap alatt háromszor tették ki, nem is mert, itt van, megvan! És most az öröm, hogy talán mégsem a saját bukásához asszisztál, de ott motoszkál az a kis piros folt még mindig, mintha a feladat nem lenne teljesítve. Mintha egy kis piros lángocska volna, amely bármikor képes átterjedni az ingatag vázra.

A perfekcionizmus utálatos lángja.

De nem. Most nem. Itt is van. Tíz oldal, húsz, rengeteg történet, kiadatlan, olyan, mint bármelyik másik, jó lesz ez is, csak tépi ki a lapokat, sebesen, hogy el is szabja a kezét, a papír véres lesz, a föld is, de ez most kit izgat, majd eltakarja, a seb beforr, de nem, valami mégsem az igazi.

Összezavarodva forgatja a lapokat, még fényben is megnézi, bele-beleolvas, az arca inkább komorul el.

NEM!

A kiáltás erőteljes, a papírok szanaszét szállnak.

Nem, nem és nem.

Nem lehet mind szemét. Pedig az. Az ővé, de nem akarja elismerni, mind csak utánzott szar, méltatlan, nem lehet, hogy ez ő volt, a borzalomtól még az arcát is elfordítja, felugrana, de megcsúszik, jajj az ágy sarka, s egy újabb vérző seb, de csak el innen, el ezektől a szavaktól, mondatoktól, gondolatoktól, mindegyik undorító klisé, elcsépelt mondat, nem mond semmit, ez már nem ő, ez már...

EZ MÁR RÉG NEM ÉN VAGYOK!

A kiáltás akaratlan, de a következő pillanat már a megbánásé, kiabált, pedig nem akart, ő sosem akar kiabálni, mindig megfogadja, hogy nem kiabál, aztán senki nem hisz neki, a múltkor is... a... múlt...kor...is...

Egy mély levegő. Aztán még egy. Remegő kézzel a hajába túr. Este hat múlt. A szoba már félhomályos. A papírok is szépen lecsendesednek, belepik a szoba padlóját, elterülnek, mint egy nagy betűszőnyeg, ahogy rájuk lép, elszakadnak, koszolódnak, de inkább nem is megy sehova, csak áll, és áll, szemléli a káoszt, és a pánik, amiről eddig azt hitte, biztosan áll a lezárt dobozban, most elkezd kiúszni, lassan fel a bokályán, alattomosan, alig érve hozzá, már a csípőjén jár, ő próbálja lerázni, de ott a csukló, és onnan búgja,

mi egyek vagyunk te meg én!

Emma felsikít, de a pánik csak belékapaszodik, hiába rázza, forog vele körbe-körbe, a falnak löki, majd az ágynak gurul, bele a papírkosárba, de ő csak ott van és vigyorog, mint aki tudja, mi a játék vége, mert mindig ez a vége, és tudja, hogy ő nyer, és Emma is tudja.

Aztán hirtelen az egész megáll. Emma a székbe huppan, az a biztos pont, ő és a pánik, a szoba két sarkából szemeznek egymással.

A kis szoba káosz. Papírok, cafatok, könyvek, összevisszaság, és a kis piros emlékeztető újra villogni kezd. Emma látja, épp csak a szeme sarkából.

Vajon ez mégis én lennék?

Nem, nem lehetek.

A düh új erőt kölcsönöz, ökle a falnak lendül, eltalálja kétszer, háromszor, tízszer, aztán ahogy jött, úgy is megy, Emma bólint, tudja, hogy ez a vége. Lábai megadóan összecsuklanak, és már itt is vannak, a könnyek, a szaggató sírás, a fájó mellkas, ahogy a falak rádőlnek, összenyomják, itt, így ahogy ül a sarokban, egy könyvkupac és az eldobott mappa társaságában.

Ez lett belőle. Egy csalódás, egy hiba, már nem is tudja mit csinál itt. Összeomlott, de már mikor összeomlott, idejét se tudja, de azért próbálkozott, kapott néhány díjat, aztán ahogy tartani kellett volna a tempót, egyre csak lemaradt, és aztán már nem is látta, hol az élcsapat. Míg mások előre futottak, ő azon próbálkozott, hogy talpon maradjon.

Elkeseredett nevetés szakad ki belőle, de sír, közben nagyon sír, kapaszkodna abba, abba a... de mibe is. Eltűnt minden, így az ujjai már csak az üres levegőt markolják, még utána kap, de hiába, keze üresen hanyatlik le.

Közben sötét lesz. Emma továbbra is a sarokban kucorogva. Már alszik. Elaludt a kis piros emlékeztető villogására.

Aztán a villogás eltűnik. És jön a hajnal.

De Emma nem akar felkelni. Nincs miért felkelnie.

~

– Megint? – kérdezte Bálint. Az idős főbérlő asszony csak némán, szomorúan bólintott.

– Minden hallottunk.

– Sajnálom.

– Most felmegy?

– Igen. Ez a dolgom.

– Legyen óvatos. A tegnap... mintha mostanában rosszabb lenne.

– Már reggel van. Nem lesz semmi baj. Csak segítek neki bevenni a gyógyszereket. Majd talpra áll. Minden rendben lesz.

Minden rendben lesz.