A panellakás gondolatterv

2023. 11. 16.

A lépcsőház villanya magányosan ég. Pont úgy ég, mint tegnap, vagy azelőtt, vagy a múlthéten pont ugyan ilyenkor. Vagy akár egy évvel ezelőtt. Vagyis azt Júlia nem tudta. Akkor még nem éltek itt. De valószínűleg akkor is ilyen egyedül volt az a szerencsétlen villanykörte. Csupaszon, egyedül elhagyva. Ezer éve elhatározták már hogy kezdenek vele valamit, de hát persze nem lett belőle semmi. Szegény kicsi villanykörte. Egyetlen társa az éjszaka hazaérő Júlia. Senki sem jár a társasházból tizenegy után haza. Ő egyes egyedül. Meg a villanykörte. Majdnem minden nap.

Kettesben.

Levivel nem voltak kettesben... mióta is? Napját sem tudja. Csak egyik nap pereg a másik után, lassan, már azt sem tudni hol kezdődik az egyik és ér véget a másik, vagy hogy hétfő van-e vagy péntek.

Szótlanul lépked fel a negyedikre. A kis villanykörte magányosan pislant egyet majd kialszik. Júlia csak sóhajt. Már ha csak ez hiányzott volna... Csupán egy halk sóhaj, felgyullad a telefon lámpája, a lépcsőház már egyáltalán nem barátságos vagy otthonos. Rossz érzés költözik Júlia mellkasába, de azért kérlelhetetlenül lépked fel azon a négy emeletnyi lépcsőház kétszáznegyvenegy fokán. Egyiket a másik után. Persze közben van idő gondolkodni. Valami történhetett. A szorongás csak fokozódik ahogy egyre feljebb és feljebb ér.

Zörög a kulcscsomó. Nincs rajta sok minden. Egy-két közös emlék. Egy kis fém kastélyocska akkorról, amikor egyszer elmentek három napra Ausztriába. Meg két absztrakt forma, amik folyton egymáshoz ütődnek, zörögnek és csörögnek, újra és újra ahogy a kulcs elfordul a zárban. Egyszer, kétszer háromszor. Az ajtó nyílik majd csukódik. Két táska puffan. A villany nem kapcsolódik, pont elég az a kevés fény, ami a konyhából árad. Mindig. Minden nap. Ahogy szokott.

Júlia mégis megtorpan félúton. Kétség és fájdalom mar a szívébe. Nem érti.

Levi ott ül a konyhaasztalnál, a széken, azon a széken. Mind a négy szék egyforma, mégis tudni lehet melyik szék az ővé. Az mégis más. Júlia mindig tudja. Levi órák óta ott ül. Dohányzik – a nyitott konyhaablak mellett lehet. Úgy nem lesz semmi baj. Se a tűzjelző, se a nappaliban száradó ruhák. Júlia nem tudja, de Levi minden este végignézi ahogy Júlia feltűnik a látóhatáron, gyalogol végig a keskeny járdán, hiába fáradt, hiába dolgozott rengeteget, ugyanazzal a tartással és lendülettel, mint reggel. A kapunál lassít, beüti a kódot. Aztán már csak a benti lépteket hallani. Ha Levinek becsukott szemmel kellene mondani hol jár éppen Júlia, tudná. Annyiszor nézte végig. Újra. És újra.

Mire Júlia felér Levi már általában a fürdőbe indul. Mindig remél valamit. Újra és újra reméli. De az persze sosem jön el. Aztán mire Júlia az ágyhoz ér, már félig alszik, mert hiába a tartás, a pillák lecsukódnak, és sokszor Levi kapja el, hogy ne a szőnyegen alva találjon rá.

De a mai este nem ilyen. Ezt ő is érzi. Érezte. Egészen reggel óta. A sok nyomasztó gondolat tanúja a három cigaretta, amik félig elhamvadva hevernek a hamutálban, a konyhaasztalon, a konyhában, a negyedik emeleten, a panelházban.

Levi nem dohányzik. Rendszeresen nem.

Júlia tudja, hogy valami történni fog. Valaminek történnie kell. Érzi. Érzik mind a ketten. A lakásban félhomály. Egy kis lámpa ég, pont, mint a lépcsőházba jut eszébe a gondolat – de mégis, az mennyire más... meg a szomszéd karácsonyi fényei. Igazából az egész lakótelep karácsonyi fényei.

Júlia eddig utálta. Csupán egy jel volt a sok elvégezetlen teendőről. Egy örökös emlékeztető. Most mégis elkezd vágyni utánuk. Az égők után, a hangulat, után, a karácsony után, a szeretet után.

Levi elnyomja a csikket, ami valójában pontosan azóta nem ég mióta Júlia feltűnt a peremen. Már tizenöt perce. Lassan feláll. Mintha húzná az időt. De csak szembe kell fordulnia, még ha nem is a tervei szerinti jövendőbelijével, hát akkor az érzésekkel, csak hátrafordulni, hisz abban semmi nehéz nincs. Egy hosszú másodpercig nem törik meg a pillanat. A szemek egymásba fúródnak, és az idő megáll... Bár örökre megállna.

Aztán Levi lassan megindul. Nem is indul, mintha valami taszítaná hátulról, megbotlik kissé... Júlia csak áll, bámulja a férfit, míg az először csak a karjára simít, majd az arcára végül a karjaiba zárja. Biztosan tartja, pedig épp annyira érzi magát biztosnak, mint annak idején, először. Júlia remeg, nem tudni, hogy a fáradságtól vagy talán mástól. Levi apró csókot nyom a homlokára, és így ragadnak. A cseppfolyóssá olvadt percekben. Ketten. Egyszerre.

Júlia érzi, hogy szabadulni akar. Hirtelen olyan fontos lesz az a karácsonyi égő. Nem is érti miért. Kitépi magát a két kar közül, kettőt lép, már a nappaliban van, guggol is le a kacatos fiókhoz, eszeveszetten turkálni kezd, mígnem a kezébe akad az izzósor. Keze sebesen jár, ahogy igyekszik kicsomózni, de ez a kéz meg-meg remeg, és Levi pillantását hordozza. Csak áll, és nézi. Közben Júlia végez, nincs ideje az ablakra ragasztani, vagy szépen elhelyezni a polcon, csak leteríti a kanapé köré, már a sarokban van a konnektornál, de ekkor már annyira remeg, hogy alig áll a lábán. Nehézkesen felgyullad az izzó, Júliából kitör a sírás, de ekkor már Levi is mögötte van, vele van, ott van, és együtt sírnak.

Júlia vezető táncos lett két hónappal ezelőtt. Mindketten örültek ennek. Persze nem tartott sokáig. Több pénzt reméltek, kicsit jobb körülményeket, boldogabb életet. Amit kaptak az csupán eltávolodás, boldogtalanság, és rengeteg túlóra volt. Júlia ettől függetlenül sokáig kitartott. Ezért küzdött. Évekig. Nem lehetett nem boldog. Megéri ez? Levi mindig ezt kérdezte. Minden egyes alkalommal. És Júlia pedig minden egyes alkalommal ugyanúgy felelt. Valamiért megéri. Egy valósággá vált álomért megéri. Azt persze nem vette észre, ezzel mennyi fájdalmat okoz.

Levi egy ideig tűrte. Igyekezett támogatni. Akárhogy. Épp, ahogy jött. Ebédet főzött, mosott, vagy próbált nem útban lenni amikor arról volt szó. De akárhogy igyekezett egy dolgot látott maga előtt. Hogy ez nem boldogság. Nem az a boldogság, amiről viszont ő álmodott. Pontosabban ők álmodtak. Az azért való küzdés hol marad? Mikor lesz az ugyan olyan fontos, mint az egyén álma?

Nem tudta volna itthagyni. Ebben az egy dologban biztos volt. Akárhányszor jutott el oda a gondolatban, hogy talán ez a vég, a szíve fájdalmasan sajdult, és tudta, hogy nem lehet. Mert abba mindketten belepusztulnának. Így hát csak tűrte, tűrte.

"Sajnálom."

Egy az egy szó töri meg a csendet. Vékony hang. Nem az a határozott lény, akit Levi megszokott. Persze tudja ő, hogy a külső csak látszat, de azért időről időre ő maga is bedől a hamis illúzióknak.

"Sosem haragudtam."

Ez persze nem igaz. De sosem akart haragudni. Ő mindig csak aggódott és féltett. És ezt Júliának tudnia kell.

A mozdulatok gyengédek. Lassan törik a csendet. A ruha súrlódása, majd.... Az első igaz csók két hónap óta.

Aznap újra egymás karjaiban aludtak el.