A Lord terve

Lady Jane

Miután magamra maradtam, folytattam a téblábolásomat. Megvallom, tartottam attól, hogy Sarah azon nyomban utánam indul, de nem vágytam hiábavaló szópárbajra, ezért az első nyitott ajtón befordultam.
     A kápolna volt az. Amikor Broanoe-t emelték, még az volt a szokás, hogy a kápolna a váron belül kapjon helyet, nem pedig külön épületben.
     Nem is volt túl nagy, és úgy tűnt, ügyelnek arra, hogy megmaradjon olyannak, amilyen több száz évvel ezelőtt volt. Az is felmerült bennem, hogy talán még tartanak itt szertartásokat néha. A helyiség elején egy hosszúkás, vörös bársonnyal lefedett asztal állt, mögötte egy méretes kereszt függött, az idő feketére és simára koptatta. Csodálkoztam, hogy csupán fából, és nem ezüstből, vagy még inkább aranyból, bár nekem így jobban tetszett.
     Két oldalt párnázott székek sorakoztak és hátul a cselédeknek is felállítottak lócákat. Itt még az ablakok is különböztek a vár többi részétől. Sűrűbben sorakoztak, és hosszabbra, keskenyebbre alkaították ki őket.
     Beültem az egyik padba és vártam. Nem tudom, mire. A délelőtti nap fénye rávetítette az ablakok megnyújtott alakját a padokra, a kövezetre.
     Lépteket hallottam, ezért ösztönösen kihúztam magam. Valaki imádkozni tér be, én pedig üres fejjel gubbasztok a kápolnában. Leszegtem a fejemet és vártam.
     Mozgást láttam a szemem sarkából. Felnéztem és egy asszonyt, nem, inkább fiatal nőt pillantottam meg. Az első sor egyik székére ült, és leszegte a fejét, mint aki imádkozik. Nem mertem sokáig bámulni, hiszen nem illik, de biztos voltam benne, hogy nem ismerem. Majd ha végez, odakint szóba elegyedünk.
     Nem telhetett el sok idő, amikor éktelen sikítás hasított a levegőbe. Sosem hallottam még hasonlót, pedig három lány között nőttem fel, sikítoztunk mi eleget minden apróság miatt. Az a sikoly viszont a szívemig hatolt, és megdermesztette az ereimben folyó vért.
     Hátra kaptam a fejemet. Sarah állt a kápolna széles bejáratában és falfehér arccal meredt rám, tenyerével eltakarva a száját.
     Körülnéztem, de a fiatal nő már eltűnt. Akkor már kezdtem sejteni, mi okozta Sarah rémületét, de próbáltam kizárni még a leghalványabb gondolatát is. Felálltam és az ajtóhoz siettem. A vállam felett még egyszer ellenőrzésképp hátranéztem, de a kápolna üres volt.
     A rémületes sikoly odavonzotta az embereket. Cselédek, inasok rohantak a segítségünkre, és amikor megláttak engem a kápolna nyitott ajtajában, a megvilágosodás fényét láttam az arcukon. Tudták, vagy legalábbis sejtették, mi történhetett.
     – Mi a pokol? – harsant messziről Lord Carrington hangja. A rettegésem azonnal alább hagyott, éreztem, ahogy a megfeszült izmaim lassan kiengednek.
     – Lady Carrington a kápolnában volt – válaszolta egy inas szaporán. Úgy tűnt, Carrington léptei még hosszabbak lettek és hamarosan ott állt Sarah és előttem.
     – Jól van, Lottie? – kérdezte az arcomat fürkészve.
     – Természetesen remekül vagyok azt leszámítva, hogy nem értem, mi folyik körülöttem. – Végignéztem az ámuldozókon, akik immár kört alkottak körülöttünk. – Ültünk a kápolnában...
     – Kivel? – szakított félbe nyersen Carrington.
     – Én láttam. A Fekete ruhás hölgy volt – jelentette ki határozottan Sarah. Még mindig fehér volt, mint a hó. – A saját szememmel láttam. Ott ült mellette – rám mutatott –, és őt nézte. Egyenesen őt nézte.
     A körülöttünk állók izgatott sutyorgásba fogtak.
     – Nincs semmi dolgotok? – mordult rájuk Carrington.
     A nézelődök azon nyomban ezerfelé széledtek. A baj amúgy is megtörtént már. Hamarosan mindenfelé beszélni fogják, hogy az új Lady Carringtont a Fekete ruhás hölgy „nézte". Bármit is jelent ez.
     Sarah közelebb lépett a sógorához és ijesztően az arcába hajolt.
     – Egyenesen Lottie-ra bámult, Alexander. Halálra rémisztett.
     – Ki az a Fekete ruhás hölgy? – kérdeztem halkan.
     – Tényleg láttál valakit, Lottie? – kérdezett vissza Carrington.
     – Bejött egy fiatal hölgy és leült, de én úgy láttam, imádkozik – válaszoltam. Sarah az ajkába harapott.
     Carrington felajánlotta a karját.
     – Elkísérem a hálótermébe – mondta.
     Csak most figyeltem fel arra, hogy ingujjban van. Nyilván az ügyintézés közben levetette a zekéjét, majd a nagy rémületre úgy, ahogy volt kirontott a folyosóra.
     – Én jól vagyok – bizonygattam. – Inkább Sarah-ra kellene vigyázni, őt viselte meg az, amit látni vélt.
     Carrington erre nem is válaszolt, láttam rajta, hogy nem másítja meg a szándékát. Ha akarom, ha nem, a hálótermembe vonulok vele. Egy búcsúpillantást vetettem Sarah-ra, majd Carringtonnal karöltve elindultunk a tornyom irányába.
     – Ki ez a Fekete ruhás hölgy, akit Sarah látni vélt? – kérdeztem, miután úgy gondoltam, hallótávolságon kívül értünk. – Kísértetféle?
     – Broanoe-t legalább tizenhat kísértet járja – válaszolta Carrington. – Az én hibám, hogy erre nem készítettem fel.
     – Azt ne mondja nekem, hogy mindegyik ilyen szellem a Carrington lordok első feleségeinek kísértete. – Elmosolyodtam ugyan, de ő nem találta mulatságosnak a szavaimat.
     – A legtöbb szellem történetét nem ismerjük, de ha már rákérdezett, elárulom, hogy a Fekete ruhás hölgy az 1600-as években élt, és az egyik ősöm első felesége volt. Nehéz élete volt szerencsétlennek.
     Szorosabban markoltam Carrington karját és közelebb húzódtam hozzá.
     – Elmeséli?
     – Ha szeretné.
     – Szeretném.
     – Nos, a Fekete ruhás hölgyet valaha Jane-nek hívták, és az egyik igencsak kétes erkölcsű ősöm felesége volt. Azt beszélik, gyönyörű volt és szelíd, és a végletekig vallásos. Minden nap legalább háromszor imádkozott a kápolnában, imádkozott a csapodár férje lelki üdvéért, és azért, hogy végre megfoganjon a gyermeke.
     Gondolatban próbáltam összeegyeztetni a leírást azzal a hölggyel, akit a kápolnában láttam.
     – Mondanom sem kell, az ősöm csakis a vagyonáért vette feleségül Jane-t, és mellette ezer szeretőt tartott, tivornyázott és kártyázott. Amikor elérkezettnek látta az időt, megszabadult Jane-től. Nem ölhette meg, mert tudta, Lady Jane családja gyanakodna, és még a vérpadon végezné. Ezért megvádolta boszorkánysággal. Lady Jane hosszú hetekig ennek a várnak a tömlöcében raboskodott, majd eljöttek érte az inkvizítorok, Londonba hurcolták és máglyára vetették.
     – Szörnyűséges.
     – Sokak szerint Lady Jane-től ered az átok. A máglyán, a lángok között égve még megátkozta a férjét.
     – Úgy sejtem, egy évig tartott a házasságuk, mielőtt a férje ezt tette vele.
     – Ahogy annak egy tisztességes rémtörténetben lennie kell.
     – Az az alak meg is érdemelte, hogy megátkozzák.
     – Az az érdekes, hogy a Fekete ruhás hölgyet már legalább egy évszázada nem látták.
     – Bizonyára azért, mert az itt élők messzire elkerülik a kápolnát – szaladt ki a számon.
     Carrington megállt és szembefordult velem. Amiért eddig kíváncsiságomban és félelmemben egyre közelebb húzódtam hozzá, most alig volt köztünk egylépésnyi távolság. Lányos ösztöneim, amelyeket tűzzel-vassal oltottak belém, azonnal működésbe léptek, elhúzódtam.
     Carrington a kezem után nyúlt, mintha meg akarta volna akadályozni, hogy még tovább hátráljak. Az érintésétől mozdulatlanná dermedtem. Bőrének forrósága tetőtől talpig átjárta a testemet. Mint amikor hosszú fagyoskodás után kellemesen meleg helyiségbe lép az ember. A szőr felállt a karomon és lúdbőröztem. 
     – Lottie, azt is tudnia kell, hogy Sarah-t nem a kísértet ijesztette halálra – folytatta Carrington. – Évek óta itt él, látott már épp eleget belőlük. De a Fekete ruhás hölgy nem egyszerű kísértet. Ómennek tartják, és ha önt nézte, az ómen önre vonatkozik.
     – Na de Lord Carrington! Már megbeszéltük, hogy nem hiszünk a babonákban. – A játékos szemrehányásom elhalt, amikor Carrington hüvelykujja szórakozottan végigszántott a kézfejemen. 
     Lenézett a kezünkre és az arckifejezése elsötétült. Sokat adtam volna azért, hogy megtudjam, mire gondol. Jonah-t sosem láttam ilyennek a hosszú évek során, és ráébredtem, hogy egyáltalán nem is ismerem a férfit, akihez hozzákötöttem az életemet. Ha így haladunk tovább, soha nem is fogom megismerni. 
     – Mindenről híven beszámoltam, és örülök, hogy ennek ellenére mégis így gondolja – mondta. 
     Elengedte a kezemet. Mintha csak az érintéséből nyertem volna erőt, a kezem élettelenül hullott le mellém.
     Megint elindultunk a folyosón.
     A toronyszobám ajtajában elbúcsúzott, és ott maradtam egyedül egy várban, amit szellemek kísértenek. Legalább tizenhat. Sosem örültem még olyan nagyon Marynek, amikor végre felbukkant egy kis lélekerősítő teával. 

◇◇◇