Red, white and Rákóczi [kisregény]

VI.

Két nap múlva visszatért Antal úr.

Mihály ekkor még mindig a császárvárosban időzött, s haj, ha nincs otthon a macska... József szinte minden percét Kelemenre akaszkodva töltötte, együtt ettek, együtt sétáltak a kertben, és bizony, az ifjú úrfi ágya azokban a napokban minden éjjel üres maradt. Mihályt, ha tudta volna, valószínűleg azonnal megüti a guta.

Mikor Antal feldobogott a kis toronyszobába, akkor is együtt voltak. Kelemen ágyán hevertek, lustán élvezve a délutáni napsütést. József kezében könyv volt, abból olvasott fel valami réges-régi francia trubadúr verset. Már nem öltözött olyan úriasan, mint mikor még a bátyja a várban tartózkodott, az uniformisa fehér selyme helyett olcsó, vörös inget viselt, ami lecsúszott a válláról, szabadon hagyva a sebhelyét, amit most már (miután a kuruc fiú annyi csókkal halmozta el) egyáltalán nem szégyellt.

Mikor kirobbant az ajtó, és a keretben megjelent Esterházy tábornok robosztus, szilaj alakja, mindkét fiú felriadt. József kezéből kihullott a könyv, és olyan gyorsan csúszott le Kelemen öléből, hogy nem vette észre, egy szőke hajtincs még az apród ujjai közt marad; felsikkantott, mikor megérezte a rántást a fejbőrén.

De Antal úr mintha semmit sem vett volna észre az egészből, késlekedés nélkül Kelemen felé fordult.

- Készülj, fiam! Még ma útnak indulunk.

A tekintete Józsefre tévedt.

- Te is jobb lenne, ha pakolnál, kuzin - tette hozzá valamivel halkabban.

József arcából egyszerre kiszaladt minden vér. Egy pillanatra azt hitte, ez meghívás, tartson velük Rákóczi táborába, s bármennyire is tudta, az ő csillagaiban megszületett sors nem ezt diktálja, a lehetőség megszédítette.

- Nem lehet - suttogta. - Én nem mehetek veletek...

- Nem velünk, ostoba! - Antal felcsattanó hangja minden kósza reményt összetört. - A menyasszonyodhoz.

József a fejét rázta.

- Nekem nincs menyasszonyom.

Antal a bajszát vakargatta.

- Már hogy az ördögbe ne lenne? - erősködött. - Atyád maga mondta nekem. Megkért, adjam át az üzenetét, hogy amint lehet, hajtass Bécsbe, mert a lányka már nagyon kíváncsi rád. Valami német bárónőcske. Olyan görögös neve van, no... Octavia, talán ez. Csinos fruska, de én csak képet láttam róla. - A mentéje alá nyúlt. - Itt a levél, no.

József habozva vette át a felkínált levelet, amin ott díszelgett az apja nádori pecsétje. Kelemenre pillantott, útmutatásért, de a barna hajú fiú nem viszonozta a pillantását, már a csizmáját húzta.

József sápadtan törte fel a pecsétet. A levél rövid volt (jól példázta Esterházy nádor és a fia közti viszonyt), ám a lényeg kiderült belőle: apja valóban feleségül kérte neki a vele egykorú Maria Octavia von Gilleis bárónőt. Akit ő még csak nem is látott soha.

- Nem lehet - mondta, mikor a végére ért. A hangja megremegett, felpattant, mert a tehetetlenség nyugtalanította, de hogy el ne essen, kénytelen volt a hátát a falnak vetni. - Nem lehet - ismételte meg.

Antal úr együttérző mosolyt erőltetett magára.

- Ne félj, fiam! - Veregette meg az unokaöccse vállát. - A házasságot is túl lehet élni.

József biccentett, viszont nem nézett fel a kuzinjára, a szemét lehunyta, hogy a forró könnyek ne törhessenek át a gáton.

Esterházy tábornok nagyot sóhajtott, majd a fejét csóválva az ajtó felé indult.