Kristályhegy

három

Roan

Roan a csuklóján tekergő mintát figyelte. Hány éve viselte magán ezeket a megátkozott rúnákat? Kilenc? A saját körmeivel akarta kitépni a bőréből őket. Miért voltak az ő rúnái mások, mint mindenki másé? Miért pont neki kellett megküzdenie ezzel a láthatatlan teherrel?

Niir lépett be a gondozóba, a tekintete súlyos volt és Roan okvetlenül hunyta le a szemeit. Egy újabb elbukott küldetés, egy újabb vereség a küzdelmében. A többi katona már meg sem lepődött, mikor a küldetésük kellős közepén összeesett, régen még kinevették volna, ma már megszokták, hogy Roan Dardar egy két lábon járó kudarc volt. Ilma gézbe tekerte a sebzett rúnákat, a tekintete szánakozó volt. Az anyja pillantására emlékeztette.

– Minden rendben? – kérdezett rá halkan a Kapitány. Az egyik tenyere elmerült a fürtjei között, de Roan egyszerűen képtelen volt ránézni. Senki sem lehetett ennyire türelmes, a vége mindig egy volt minden játszmának. – Roan, nézz rám.

Ilma meghajolt a Kapitány előtt, majd csendesen elhagyta a gondozót, egyedül hagyva őket a gyógynövényektől terhes levegőben.

– Minden rendben – sziszegte.

– Roan!

– Minden rendben, Kapitány! – kiáltotta dühösen, de a rúnái újból a bőrébe martak. Könnyek szöktek a szemébe. Miért pont ő? Akivel szemben annyi elvárás volt, hiszen az egyetlen tünde, aki valaha a Palota közelébe jutott az édesanyja volt, és még milyen történeteket meséltek a legendás harcos apjáról. Két ilyen szülő gyermeke, hogy lehetett pont ő?

– Nem haragszom rád, Roan.

– Jobban tennéd.

– Idefigyelj! Nem érdekel engem egyetlen küldetés sem, a lényeg, hogy te rendben vagy – rázta meg a fejét hevesen és Kapitányhoz nem méltóan letérdelt elé. – Megértetted?

Roan szigorúan a fehér csempékre szorította a tekintetét, nem bírt ránézni, de a lelke mélyén gyenge volt mert erőtlenül dőlt Niir ölelésébe, akár egy tehetetlen gyermek, akinek szüksége volt a dédelgetésre. Szégyent hozott mindenkire, a családjára, a kapitányára, de a gondolatai mégis visszavándoroltak Rhys-hez. Folyton a démontündére gondolt, ő miatta is erős akart lenni, hiszen csak egy igazán ügyes harcos menthette őt meg a sorsa elől.

– Kivételezel velem.

Niir fáradtan nevette el magát.

– Hát persze, ha nem én mégis ki fog? Mégiscsak a fiam vagy – szöktek elő a szavak a szájából. Roan össze se rándult, mikor a férfi ilyen mélyen szólt hozzá. Szerette a fiának hívni, pedig semmi vérkötelék nem fűzte őket egymáshoz. Niir nem volt több mint az édesanyja legszorosabb barátja, aki valamiért az anyja helyett nevelte fel őt. Roan akármennyire is szerette apjaként a férfit, sosem merte így szólítani. Nem merte a névvel illetni, mintha azzal az édesapját becsmérelné, akit életében egyszer sem látott.

Niir ujjai a csuklóján derengő rúnákra simultak, talán ő volt az egyetlen, aki nem haragudott rájuk, sőt megértőnek tűnt és türelmesnek, mintha megértette volna, hogy mégis miért tették vele azt, amit. A rúnái elcsendesedtek a férfi érintésére.

– Az anyád egy újabb küldetéssel bízott meg. – Roan hitetlenül kapta fel a fejét. A férfi kinyújtott felé egy boríték.

– Egy újabb levél?

Remegve nyúlt ki érte. Roan nem hitt a szemeinek. Az anyja önkezűleg adta volna a kezébe azt a kulcsot, amire már hetek óta várt?

– Mindig olyan szigorú vagy magaddal – rázta meg a fejét a férfi. – Az asulád nem az ellenséged, Roan, vésd ezt mélyen az elmédbe. Az, hogy nehezebben megy, nem jelenti azt, hogy nem fog menni. – Roan a borítékról felnézett a férfire. Sötétvöröses haját egy szalaggal fűzte össze a tarkójánál, míg a tűzként pislákoló szemei végig az arcára olvadtak. A körmei a tenyerébe mélyedtek, félő volt, hogy kicsordul a vére, de ez a fájdalom képes volt megragadni a figyelmét. Ez a fájdalom más volt, mint amit folyton a mellkasában érzett, ezt megbírta ragadni, ha kellett véget vethetett neki bármikor. Teljesen ő irányította. De az asulájával szemben védtelennek bizonyult. – Sosincs késő, Roan. – Niir kinyújtott felé egy könyvet, amit eddig a baljában szorongatott. – Ez a könyv a rúnákról szól, olvass bele.