A Reprezentatívok

Előszó

Az éjszaka enyhén csendes volt, csak az időnkénti tücsök csiripelés és gyér szél fuvallat hallatszott, de ha valaki jobban odafigyelt, az éjszakai dallam nem kerülte el a halló füleket.

A Fenyőfa Intézet melletti sötét erdő ezen a nyáron minden este gazdag volt a rovarok által játszott hangszerekben. A dallamokat a vállára vette a szél, amit csak nyolc farkas hallott, az erdőben bujkálva, egy sötét bundájú, egy barna és egy szürke. Szemük tágra nyílt, és egy apró neszre várt, amely majd felülírja a dallamot.

A terv kész, a csend volt az egyetlen jel a háború előtt, a jel, hogy egyikük sem akar harcolni. Legalábbis így gondolták.
Valójában az igazságosság és az önbíráskodás közötti csata volt ez.
Egy lépés reccsenése hallott a közelben majd a gondolatok elszálltak és beleolvadtak az éjszakába. A terv működésbe lépett.

________

Milyen egy ideális világ? Hogyan írnád le?
Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb ember elképzelése az ideális társadalomról a békén és az egymás iránti tiszteleten alapul. A konfliktusok elkerülése vagy azok okainak feloldása, útmutatás a rászorulóknak.
De mi van az agresszorokkal? Meg kell őket büntetni? Lehetséges egyáltalán agresszornak lenni egy ideális társadalomban?
Megannyi enigma volt a koncepció körül, de Dió nem tudta megállni, hogy ne gondolkozzon a megvalósítás módjain.
Céltudatosan barangolt a közeli erdőben, finom és jól megkomponált léptei a füvön dobbantak, melyet a nyári éjszaka sötét lilára festett.

Dió mostanában elég sokat gondolkodott a dolgon, mert világa messze volt az ideálistól.
A Fenyőfa Intézmény társasága volt az egyetlen, amit úgy ismert mint a tenyerét, mert pár hónapon kívül mind a tizenhat évét itt élte le és bár soha nem látott más társadalmi struktúrát, gyakran olvasott róluk könyvekben az első emeleti könyvtárban.
Dió elméje tele volt kérdésekkel, tekintettel helyzetére.

Fiatalabb korában fogalma sem volt arról, hogy az intézmény falain kívül is létezik egy világ, ahol rengeteg felfedeznivaló van.
Az első emléke néhány nőről szólt, akik megpróbálták lefogni, hogy ételt adjanak neki.

Mitagadás, nagyon eleven gyerek volt, folyton rohangált a sima fehér falak között, állandóan próbálta rávenni a nővéreket, hogy játsszanak vele, de úgy tűnt, nem igazán törődtek kéréseivel, mindannyian egyhangúan beszélgettek felnőtt dolgokról, felnőtt, unalmas hangon.

Az egyetlen kivétel Mrs. Gawk, az igazgatónő volt, aki mindig mosolygott rá, s meghallgatta, miközben hatalmas bőrfotelében ült és papírokat írt. Dió gyakran visszaemlékezett, ahogy órákon át beszélt hozzá anélkül, hogy a fehér hajú nő egyszer is megállította volna.
Mrs. Gawk magas ősz hajú ember volt, mióta Dió az eszét tudta, ami eleinte kissé furcsának tűnt számára, de igazából soha nem kérdezte meg, hogy miért.

Nem mintha félt volna tőle, csupán ez volt a helyzet.

Annyira természetesnek tűnt minden, ami vele történt, mert azt sem kérdezte tőle senki, hogy miért van néha négylábon, hogy miért nőtt szőre és fülei és lett valami más, mint az intézet többi dolgozója.
Úgy tűnt, tudtak róla, de előbb-utóbb valahol véget kellett érnie a kérdés nélküli időknek.

Amikor Dió nyolc éves lett, Mrs. Gawk áthívta a bordó szobába. Ez volt az első alkalom az életében, hogy úgy érezte, valamit rosszul csinált, de egyszerűen nem tudta rávenni magát, hogy megtudja, mi az.

Barna rövidnadrágja tökéletesen ráncos volt a teste körül, mint mindig, fekete pólója pedig ugyanolyan piszkos és maszatos volt, mint minden egyes nap. A haja barna színű kócokban meredezett, a körme pedig olyan éles, amilyennek lennie kellett.