Az emelet és más horrornovellák

Kutyus

Joe Stenson kilépett a verandára – kezében egy zöld labdával, és egy
piros cigarettásdobozzal –, beleült hintaszékébe, és jókedvűen
rágyújtott. Dohányzás közben mindig eszébe jutott a nagyapja, aki
ugyanezt a márkát szívta, amikor Európában harcolt a németek
ellen; szegény pára azt hitte, a cigi majd szerencsét hoz neki. Nos,
nem így lett...
Joe a szürke dohányfüst függönyén át a birtokot kémlelte. A
kora esti naplemente gyönyörű, narancssárga ragyogásba öltöztette
a gyümölcsfákat, a kukoricatáblát, és a fészer mellett pihenő
traktort. Lelkét elégedettség töltötte meg, hiszen aznap is
keményen dolgozott, dacolva a kánikulával, az időjárás kegyetlen
kiszámíthatatlanságával. Az apja azt tanította neki, hogy a
földmunka szerencsejáték: az ember sosem tudhatja, mikor veri el a
jég a termést, lesz-e termés egyáltalán, de Joe valahogy mégis
élvezte az egészet. Hiszen, gondolta a férfi, az élet sem más, mint
puszta szerencsejáték – vagy bejön, vagy nem...
Elnyomta cigarettáját a hintaszék karfáján, feltápászkodott, majd
a fészer felé indult. Munkával edzett, kérges tenyerében párszor
összenyomta a kis zöld labdát, amit kutyájának, Bolhásnak szánt.
Bolhás volt jelenleg az egyetlen társa. Mivel gyereke nem
született, a felesége pedig tíz évvel ezelőtt elhagyta egy postásfiúért,
így minden szociális kapcsolatát a kutyái jelentették. Több is volt
már neki az évek során, ha jól számolja, Bolhás az ötödik eb, akit a
birtokra vitt, és az igazat megvallva, Bolhás maradt nála a
legtovább. A többi kutyus hamar elpusztult, vagy annyira vadnak és
szófogadatlannak bizonyult, hogy Joe kénytelen volt megválni
tőlük. Mostani kutyája maga volt a háziállatok mintapéldánya;
fiatal, játékos, engedelmes és hűséges. Egyetlen gazdi sem
álmodhatott volna kiválóbb házőrzőről, bár az is igaz, hogy Bolhás
az elmúlt napokban furcsán viselkedett, ám Joe ezt a korának tudta
be.
A hormonok, ugyebár...
A fészer melletti kennel drótos ajtajára korábban egy táblát
akasztott, rajta saját, irka-firka betűivel a „Bolhás" név volt
olvasható. A férfi kinyitotta, leguggolt, és tapsolt párat.
– Bolhás! Gyere ide! Bolhás!
Lánccsörgés hallatszott, mire végre előbukkant a kutya; nyelvét
lógatta, szeméből őszinte szeretet áradt gazdája felé. Joe
megmutatta neki a labdát, mire Bolhás sóvárgó tekintettel szaladt
oda hozzá, kis híján ledöntve a férfit lábáról.
– Jól van, jól van! – Joe leakasztotta Bolhás nyakörvéről a láncot, a
labdát pedig messzire hajította. – Hozd vissza! Hozd vissza, öregfiú!
Bolhás azonnal a labda után iramodott; amikor utolérte, fogai
közé szorította, és kötelességtudóan vissza is vitte Joe-nak.
– Ügyes kutya vagy! – paskolta meg a férfi az állat oldalát. – Ugat!
Mondom, ugat!
Bolhás ugatott.
– Jó, most fekszik! Fekszik, Bolhás!
És Bolhás lefeküdt, meghempergett néhányszor a fűben, aztán
szolgálatkészen várta gazdája további utasításait.
– Úgy látom – dünnyögte elégedett hangon Joe –, semmi bajod
sincs. Nagyszerű! Jó kutya vagy! Reméltem, hogy nem hagysz
cserben, mint a többi kutyus. Nagyon szomorú lennék, ha te is
elhagynál. Ugye tudod, hogy nincs senkim rajtad kívül?
– Tudom – mondta Bolhás –, de mikor találkozhatok végre apával
és anyával?
Joe arca elvörösödött a méregtől. Erős tenyerével rácsapott egyet
a fejére.
– Kuss! – üvöltötte Joe. – Mit mondtam neked a beszédről? Egy
jó kutya nem beszél!
– De Joe bácsi, megígérted, hogy...
– Azt mondtam, hallgass!
– De... de én... – szipogott Bolhás – ...nem akarok tovább kutya
lenni!
A férfi megragadta, és betaszította a kennelbe. A láncot
visszaakasztotta a nyakörvre, majd becsapta az ajtót. A drótkerítés
megrázkódott, mintha földindulás támadt volna; még a feliratos
tábla is lefiyedt. Bolhás ujjai ráfonódtak a kerítésre,
kétségbeesetten rángatni kezdte. Közben megállás nélkül
siránkozott:
– Nem vagyok kutya! Nem akarok már az lenni!
– Gratulálok! – ordította Joe a drót mögött vergődő csupasz
fiúnak. – Elintézted, hogy ma ne kapj vacsorát! És bizony a holnap
reggeli csontodat is meg kell gondolnom!
– Anyát akarom! Engedj ki! Haza akarok menni!
De Joe úgy tett, mintha nem hallaná; hátat fordított Bolhásnak,
és a veranda felé indult.
Visszaült a hintaszékbe, idegesen egy újabb cigarettára gyújtott.
– A fenébe – súgta füstös leheletével. – Ez a kutya sem fog
beválni?
A cigifüst az orrán keresztül távozott, mint valami fújtató
bikának. Egyre csak azon kattogott az agya, hogy talán jobb lenne
megszabadulni Bolhástól is, és betanítani egy új kutyust.