Csend volt. Síri csend.
Az emberek nem tudják, mi is az a síri csend. Ez nem az a hangos csend, amit mindenki megszokott, nem. Nem az a fajta, amikor ülsz a szobádban, hallod az óra ketyegését, az utcán elhúzó autók zúgását, vagy éppen a szomszédok éjjeli bulizását, nem. Nem és nem. A síri csend, na az egészen más. Ez az a csend, amikor az ember nem hall a világon semmit. És nem sokan képesek elviselni ezt az állapotot.
Hiszen, ha az ember sokáig nem hall a világon semmit, akkor előbb-utóbb elkezdi hallani saját magát. Először is fülzúgást kap. Ezt az érzést sokan ismerik. Csakhogy az idő előrehaladtával ez a fülzúgás egyre erősödik majd. Egyre kellemetlenebb lesz, végül már elviselhetetlenné válik. Az ember elkezdi hallani a saját vérének áramlását. Elkezdi érzékelni a saját emésztését, azt, ahogyan a szervezete dolgozik. Mindez együttesen aztán olyan traumatikus élmény kölcsönöz emberünknek, hogy ordítva rohan el és próbál meg olyan helyet találni, ahol végre hall valami külső zörejt, különben valószínűleg megőrül.
Na, de. Mi van abban a különös esetben, amikor nem tudsz elmenekülni mindez elől? Főszereplőnk ugyanis éppen ebben a roppant kellemetlen helyzetben találta magát. Ami azonban még a fülzúgásnál, és a saját szervezete munkájának a hallásánál is rosszabb, az az, hogy emberünknek nem voltak emlékei. És azt, hogy nem voltak, úgy értem, hogy nem, nem voltak egyáltalán. A mai ember ezt az állapotot teljes amnéziának nevezné, de emberünknek nem voltak emlékei, így nem tudta, mi is az az amnézia. Bár, ha lettek volna emlékei, akkor sem tudta volna. De ez már egy más kérdés.
Nem volt a fejében más, csak az, hogy valahogyan ki kell jutnia szorult helyzetéből, mégpedig gyorsan. Körbenézett, és azt látta, hogy nem lát semmit. Azonban nem adta fel, körbetapogatózott maga körül. Kezével valami keményet tapintott. Megpróbált felülni, de nem tudott. Rá kellett jönnie, hogy nem csak képletesen van szorult helyzetben, hanem tényleg be van szorulva valahová. Mintha egy hatalmas dobozban lenne, ami teljes mértékben lekorlátozza a mozgását. A helyzete kezdett elviselhetetlenné válni, ezért azt tette, amit tennie kellett: elkezdett torkaszakadtából üvöltözni. Ettől valamelyest csökkent a fülzúgása. A közelből elkezdett hangokat hallani. Mintha valaki felette kiabált volna. Aztán megint csend lett. Újabb fülzúgás. Nehéz lehet mindezt ép ésszel kibírni, főleg egy olyan olyan embernek, aki jelenleg még a saját nevére sem emlékszik. Megpróbálta újra. Most már nem csak úgy a semmibe ordibált, hanem segítségért esedezett és tiszta szívből remélte, hogy kap választ. És kapott.
Lépések hallatszottak, amik egyre hangosabbá váltak, majd valaki kopogni kezdett a doboza oldalán.
- Van odabenn valaki? - kérdezte egy hang, amiről szorult helyzetben lévő emberünk nem tudta eldönteni, hogy hallotta-e már valaha.
- Van - kiabálta ki.
Halk motozást hallott, majd megint csend lett. Emberünk kezdett kétségbe esni, idegesen tapogatta a maga körül a sima felületet. Hirtelen azonban zár kattanását hallotta, és olyan fényesség áradt rá, hogy le kellett hunynia a szemét. Eltartott néhány másodpercig, mire újra képes volt kinyitni, de mikor megtette, hatalmasra tárta őket ahogy próbálta feldolgozni a látottakat. Mivel nem voltak emlékei a külvilágról, valójában ez volt az első alkalom, hogy látta az eget. Olyan hatalmas volt...és kék. Itt-ott gomolyfelhőkkel tarkított kékség, középen a vakítóan sugárzó nappal, előtte pedig...egy tőle jóval fiatalabb korú, vöröses hajú férfi állt. Kaján vigyorral nézett rá, szeme csillogott a rásütő napfénytől.
- Hát, te meg hogy kerültél ide haver? - nevetett a fiatal férfi és erősen ingatta a fejét.
