- Viszlát barátom - köszönt el a vörös, aztán magában nevetgélve odébb állt.
Pongrác pedig besétált az előtte lévő ajtón. Odabent rögtön megcsapta a nyomdafesték ismerős illata, hirtelen rengeteg emléket előidézve a zavarodott férfiból. És ekkor teljesen rendbejött. Végre visszatértek mind az emlékei. Már tudta, ki is ő valójában, tudta az utat a munkahelyéről hazafelé, illetve az otthonától a munkahelyéig, tudta az összes munkatársának a keresztnevét, néhánynak még a vezetéknevét is. Azt is tudta, hogy kicsoda a vörös bátyja, valamiféle Gábor nevezetű egyén, de nem akarta megemlíteni előtte az öccsével való találkozást, meg amúgy sem volt nagy kedve beszélgetni. Ezeken kívül nem tudott túl sok mindent, de ez valójában már az emlékezetkiesése előtt is így volt. Hiszen minek is az a sok tudás? Tudta, mi a feladata. És ez neki elég volt. Amikor azonban tovább akart haladni a folyosón, hangos kacaj ütötte meg a fülét. A munkatársai egy asztal körül álltak és egy videófelvételt néztek szélesen vigyorogva.
A videófelvétel tegnap este készült. Akkor, amikor azok a rossz emberek látszólag minden indok nélkül körülzárták és megverték. Pongrác most végignézte a felvételen, ahogyan az egyikük ráloccsantja a vödör festéket, majd a másik úgy meglöki, hogy hátraesik, beveri a fejét és elájul. Figyelte, ahogy az emberek odahurcolják ahhoz a nagy ládához és rácsukják a tetejét. Aztán pacsiznak és nevetnek.
Pongrác kezei ökölbe szorultak. Nem akarta, hogy őrajta nevessenek. Dühös volt a munkatársaira, de még dühösebb volt azokra a rossz emberekre, akik tegnap rátámadtak. Ezt nem hagyhatja annyiban. Egyszerű elméjében egy terv kezdett el kovácsolódni.
Néhány órával később, mikor Olivér sietős léptekkel sétált a kihalt utcán, neszezésre lett figyelmes. Csodálkozva futott a haverjaihoz, de azok szemlátomást nem vettek tudomást a dologról. Petárdákat hoztak magukkal, azokat akarták aznap este fellőni.
- Nézzétek, mi ez a nagy láda itt? - mutatott a közelbe Olivér.
Azok viszont csak a vállukat vonogatták.
Egyikük sem tudhatta, hogy a ládát csak véletlenül felejtették ott a tér közepén még nagyon régen. Eredetileg gabonát szállítottak benne. Minderről azonban sem Pongrác, sem a gyerekek, de még az előző esti randalírozók sem tudtak. Talán nem is volt olyan lényeges.
- Hé, nem gondoljátok, hogy talán más helyre kellene mennünk esetleg? - kérdezte Olivér kicsit megszeppenve.
Maga sem tudta, miért, de félt attól a nagy ládától, és az apró neszektől is.
- Ne izgulj már, nincs itt senki - torkolták le azok és öngyújtót vettek elő.
Ebben a pillanatban azonban vérfagyasztó kiáltás törte meg az este csendjét. A bokorból egy hosszú hajú, kopott ruhájú férfi ugrott elő és szüntelenül csak ordítozott.
- Ez megőrült - kiáltották a többiek és futásnak eredtek.
Olivér azonban nem volt elég gyors. Rémülten tapasztalta, hogy két kézzel megragadják és a hatalmas ládához hurcolják. A fiú tiltakozott, rúgkapált, mindent megtett szabadulása érdekében, de a férfi erősebbnek bizonyult nála. Csak felkapta a fiút és belenyomta a ládába. Aztán rácsukta a fedelét. Odabenn sötét volt.
Pongrác kissé zavartan szorította a ládára a tetejét. Ezek a fiúk valahogy nem úgy néztek ki, mint a tegnapi támadói. Azok a rossz emberek sokkal nagyobbak és erősebbek voltak. Pedig nekik kellene lenniük. Vagy mégsem ők azok? Hirtelen éles fájdalmat érzett a tarkóján. Az egyik fiú megütötte. Négy fiú vetette rá magát Pongrácra visítva. Akkor hát mégis ők azok. Viszont ezek egyre csak valami Olivérről beszéltek. Hátracsavarták a karját és nem engedték elmenni. És továbbra is csak Olivér hollétéről kérdezősködtek. De ki lehetett ez az Olivér? Pongrác nem ismert ilyen nevű személyt. Vagy talán mégsem tért vissza minden emléke? Ekkor kiáltások hallatszottak a távolból.
- Hé, mi folyik itt? - kérdezte valaki.
Emberek közeledtek feléjük futva, és a közelből sziréna hangja csendült fel. A gyerekek elszaladtak. Pongrác kimerülten rogyott a földre. Legalább ők voltak azok. Vagy mégsem? Pongrác hagyta, hogy az emberek odaérjenek hozzá és erős karok felsegítsék őt, aztán kérdezgetni kezdjék mindenféléről, amiből ő nem értett az égvilágon semmit. Erősen szédült. Hagyta, hogy az emberek elvezessék.
A láda belsejében pedig csend volt. Síri csend.
