Főszereplőnk csak nézett rá értetlenül és ő is megcsóválta a fejét. Hát, ha ő azt tudná! De hát nem, ő nem tud semmit, nem emlékszik semmire. Megmentője ismét felnevetett, aztán gyorsan felsegítette. A közelben még három ember álldogált, mind a vöröshöz hasonló korúak, két lány és egy fiú. Zavartan bámultak rá. Mikor az emlékeit vesztett férfi kiegyenesedett, az egyik lány halkan sikkantott egyet, és a másik két személy is kissé rémülten és csodálkozva nézett rá. A vörös hajú fiatal azonban ismét csak felkacagott.
- Elvesztettél egy komoly fogadást, mi?
A kissé kábult, emléktelen férfi ekkor még jobban összezavarodott. Most először végignézett saját magán. Úgy tűnt, a ruháit valaki szétszaggatta és leöntötte egy nagy bödön festékkel, ami rózsaszínes mintákat rajzolt a kopott szövetre. Cipője nem volt, karján itt-ott karmolásnyomok látszottak. Hosszabb, kócos haja csapzottan omlott a vállára. A férfi kicsit úgy érezte, hogy neki nem kellene így kinéznie, mintha egy távoli emlékkép azt mutatta volna, hogy ő bizony általában egész rendezetten fest, egészen biztosan nem így. Zavartan igazgatta magán a koszos rongyait, és egyre csak rázta a fejét, hogy nem, ő nem vesztett el semmiféle fogadást és egyáltalán, mi az a fogadás?
- Hagyd inkább azt a szerencsétlen hajléktalant haver - kiabált oda a vörösnek a másik, közelben álló fiú.
- Ja, menjünk inkább - bólogatott az egyik lány is, majd odasietett a vöröshöz és meghúzta a karját.
Az azonban nem tágított. Vigyorogva bámult a férfira, aztán egyszer csak összehúzta a szemöldökét, kicsit félrebillentette a fejét, még egyszer tetőtől talpig végigmérte, és végül egy felkiáltással a homlokára csapott.
- Gyerekek, én tudom, hogy ki ez! - mondta és immár sokadszorra hangosan kacagni kezdett.
- Ez a bátyám bolond munkatársa, akiről annyit beszél - nevetett - ő az, ami miatt folyton balhéba keveredik az egész munkacsoport.
- Még csak egyszer láttam, de akkor valahogy nem így nézett ki - magyarázta és közben folyt a könnye a vihogástól.
- Oké, oké, remek, de most már gyere - szólt a lány és elhúzta a vöröst a férfitól.
A másik lány és fiú csatlakoztak hozzájuk, és lassan elsétáltak. A vörös válla továbbra is rázkódott a kacagástól.
A zavarodott férfi idegesen nézett utánuk. Talán követni kellene őket - gondolta, hiszen látszólag a vörös hajú tudja, hogy ki is ő, és talán el is tudná neki mondani. Na de hát, a másik három nem látja őt szívesen. Tehát, ha követi is őket, akkor azt úgy kell tenni, hogy az a három ne vehesse észre. El is indult, lassan lépegetve, a bokrokhoz, falakhoz lapulva. Az a tény, hogy a vörös hajú fiú talán meg tudja mondani, ki is ő, és mit kellene most tennie, erőt adott neki.
Három utcán át követte a négy alakot, azonban ezután meg kellett állnia. A fiatalok ugyanis bementek egy épületbe. Valamiféle vendéglő volt ez, odabent asztalok és székek sorakoztak. A férfi megszeppent. Ha most ide bemegy, akkor mindannyian észre fogják venni. Ezt pedig nem akarta. Ő csak a vörös hajú fiatallal akart volna beszélni. Ahogy ott állt a vendéglő előtt, több ember is elhaladt mellette, akik lesújtó pillantásokkal méregették őt. A férfi idegesen egyik lábáról a másikra állt, nem tudta, mit kezdjen magával. Szörnyen kínosan érezte magát, de egyszerűen nem tudta eldönteni, hogy bemenjen-e a vendéglőbe, avagy ne.
Ekkor azonban csoda történt: kinyílt a vendéglő ajtaja, és a vörös hajú fiú lépett ki rajta. A férfi rémülten hátrált, és kezdett gondolkodni, hogy mit is akarna kérdezni pontosan. A vörös összeráncolt homlokkal nézett rá.
- Már megint itt vagy, Pongrác?
A kissé ijedt férfi végre rátalált a hangjára.
- Nem tudom, ki az a Pongrác, de ide kellett jönnöm hozzád, mert egy fontos kérdést kell feltennem.
Itt mély levegőt vett. Amíg azonban a levegőt vette, a vörös közbeszólt.
- Ne hülyéskedj itt nekem Pongrác! Még, hogy nem tudod ki az! Hiszen terólad mindenki hallott! Hát az ostoba ember a nyomdából...amit például tavaly műveltél, az világhírű! Tényleg képes lettél volna kirúgatni az egész munkaközösséget, csak, hogy te nyugodtan ebédelgethess?
A férfi zavartan rázogatta a fejét, egyszerűen nem bírta felfogni, hogy mi történik körülötte. Abban most már teljesen biztos volt, hogy a vörös hajú nagyon is ismeri őt, éppen ezért talán azt is meg tudja mondani, hogy merre is kellene most mennie, hol van az a hely, ahol általában dolgozik, és hol van az, amit otthonának nevezhet, már, ha van ilyen. Már pedig van. Vagy legalább is volt. Időközben ugyanis a férfi elkezdett emlékezni néhány dologra, kezdve a nevével, ami igen, valóban Pongrác volt. És biztos volt abban is, hogy ő dolgozott valahol, és volt egy hely, ahol minden éjjel álomra szokta hajtani a fejét. Csak éppen azt nem tudta, hogy ezek a helyek hol helyezkednek el a világegyetemben. Épp ezért akarta kérdőre vonni a vörös hajú fiút, aki korábban még egész kedves volt, de úgy tűnt, hogy most csak mindenféle csúnya dolgot állít róla, amik persze egyértelműen valótlanok, ő semmi ilyesmire nem emlékszik. Azonban nem tudta félbeszakítani az energikus fiatalt.
- Egyébként is! Neked nem kellene most munkában lenned? A bátyám szerint épp csak annyit keresel, amiből pont meg tudsz élni! Nem lenne túl jó, ha koldulnod kellene! Ahogy most is kinézel, esélyed se lenne...
- Mennék én, mennék én - vágott a szavába Pongrác, maga is meglepődve a saját hangjától - csakhát...
Ezután kicsit elbizonytalanodott. Hogy mondja el neki? Talán mégsem olyan jó ötlet. Ha bevallja, hogy nem emlékszik, merre is kellene mennie, a vörös talán megint kineveti. Azonban most már nincs visszaút, a vörös kérdő tekintettel néz rá...
- Csakhát nem tudom, merre induljak...mer' hát ugye mehetnék jobbra, de akkor az egy nagyon hosszú út lenne, ha meg balra megyek, akkor...
- Akkor túl hamar odaérnél, mi? - fejezte be a mondatot gúnyosan a fiatal - tudod mit, barátom? Inkább elkísérlek! Nehogy még eltévedj itt nekem - nevetett.
Pongrác kicsit megsértődött, de azért meg is könnyebbült. Most már minden rendben, semmi más dolga nincs, csak követni a vöröst. Szedte is a lábát, mert az a maga fiatal lépteivel el-el hagyta ahogy haladtak az utcán.
- Aztán - nézett rá a vörös hirtelen - szól ám egy-két jó szót a bátyámnál az érdekemben!
- Persze, persze - felelte Pongrác, bár fogalma sem volt, mit is kér tőle a vörös pontosan.
Még, ha tudná is, hogy ki is az ő bátyja, akkor sem tudna mit mondani róla, hiszen a vöröst sem ismeri. Azt meg végképp nem mondhatja el neki, hogy ő volt az, aki megmutatta neki a munkába vezető utat, hiszen akkor biztosan kinevetné a vörös bátyja, hogy hát, mégis hogy felejthette ő el...így gondolkodott Pongrác, és nem tudta, mi is az a jó szó, amit majd mondania kellene a vörösről. De valójában ez nem is számított. Vezetője ugyanis ekkor megállt. Megérkeztek. Egy hatalmas, szürke épület volt, rajta semmi díszítés, csak az a szürke, málló vakolat és ablakok rendezett, unalmas sora.
