Néha eszembe jut, hogy elsírhatnám magam.
Csak aztán az is, hogy ha elkezdem nem tudnám megállítani.
Folynának a könynek, először végig az arcomon, majd lefelé a testemen. Átnedvesedne a ruhám. A pólóm a nadrágom. Lecsöpenne a földre ahol tócsát hagyna, majd kikoptatná a földet. A szemem kipirosodna, annyira hogy nem látnék semmit és vérerek elszakadnanak benne. Az orrom bedugulna és nem kapnék levegőt. Szipognék, szuszognék és nyögnék, de az se segítene. Egy idő után megszédülnék és elesnék. Beverném a fejemet, de nem tudnék felálni, mert semmit se látnék a könnyeimtől. A számba annyi só jutna, hogy feldagadna a nyelvem. Kihívnák a mentőket. Aztán a sürgősségin egy specialistát. De ő nem tudná leállítani a sírásomat. Ő is elkezdene pityeregni, ha meglátná mennyire keservesen zokogok. Őt aztán meglátnák az ápolók és a személyzet. Sírva fakadnának mind. Majd rajtuk keresztül sírna az egész világ. Megáradnának folyók és tavak majd elárasztják a házakat, megfullásztják a lakosokat és az állatokat. A növények elpusztulnának, nem maradna élelem. Ekkor annál is eltörne a mécses, akinek a szeme eddig még száraz volt.
Én hagynám abba elsőnek. De akkor már mindegy lenne, mert a Föld romokban heverne. Én magam pedig kiszáradtam volna.
Ezért nem sírok
csak néha.
egy
cseppet.
