Kikezdeni Veled

Első fejezet

Már amennyire emlékszem, ködös időnk volt aznap, anya mindenképp rámerőltette azt az undi kék kabátot, amit még a nagyitól kaptam. Végig bökött és szúrt az anyaga, az ősök meg csak hajtogatták, hogy legalább nem fázom, örüljek.
Egy hatalmas folyosón húzott anya,végig a kezemet fogva, aki egyébként annyira tökéletesnek akart mutatkozni, hogy kétszer annyi parfümöt fújt magára, amitől állandóan köhögnöm kellett. Emiatt aznap este gyógyszereket kellett innom, mert azt hitték beteg vagyok.
Végül egy iroda-szerűségbe mentünk, és leültem a szüleim közé. Anya nagyon sokat beszélt egy másik öreg nővel, aztán egy pillanatra ő eltűnt, majd visszatért egy fiúval. Sötét, kicsit hosszú haja volt, ragyogó kék szemei. De viszont piszkos arc és kezek, régi, szakadt ruha, és rongyos cipő. Egyből találkozott a tekintetünk. Nagyon fura volt. Visszagondolva óriási félelem látszott a fiún, egy cseppnyi szégyenérzettel.

- Beth, köszönjetek egymásnak. - mondta anya, vagyis inkább parancsolta. Majd oldalba bökött, miután levett a székről, és a fülembe suttogta. - Ahogyan otthon gyakoroltuk, jó? - majd egy aprót lökött a hátamon a fiú felé.

Rettentő zavarban voltam, azt sem tudtam hirtelen hogy melyik bolygón élek. Féltem is, elvégre egy idegen kölyök egy árvaházból. Számomra teljes ismeretlenség.

- Szia, Sarabeth vagyok. - nyögtem ki keservesen, majd a mögülem anya éles köhintése jelzett, hogy folytassam. - Én leszek.. a testvéred. - újabb torokköszörülés, hátulról, a szüleim szúró szemei.

Anya és apa is nekiesett a bemutatkozásnak. Ám a gyerek egy szót sem szólt végig, az idős nő szoknyáját szorongatta, és néha mögébújt. Teljesen látszott rajta az ijedtség, a bizonytalanság. Érthető módon.

A többi emlék már nagyon foszlányos. Apa végig csendben vezetett hazafelé, itthon pedig egyből körbe lett vezetve a házban, majd a saját szobája bemutatása után azt hiszem nem is láttuk többet aznap. A szüleim nem nyaggatták, én pedig kicsit tartottam tőle. Bár egymással szemben volt a szobánk az emeleten, így aligha el tudtuk volna kerülni a másikat, ezzel ő is tisztában volt. Teljesen új volt neki minden, több év magány és nincstelenség után bőségzavar, hihetetlen mennyiségű odafigyelés és szeretet anyáék jóvoltából. Az első hetek nehezek voltak. Nem beszélt egy szót sem, én kezdtem azt hinni megnémult. Nem sok mindent fogadott el, túlságosan szerény volt. Volt egy kutyánk, akivel elég jól kijött, de pár hónap után el kellett altatni, így újból visszatért a komorsága és a barátságtalansága.
Évek után állt velem először szóba.
Elkezdődött a középiskola, anya ragaszkodott, hogy mindig mindenben segítsek neki.

- Rendben apa. - szálltam ki az autó jobb oldali hátsó üléséről.

- Vigyázzatok magatokra. - mondta, mire csak intettem egyet, egy pár másodpercig csak néztem a távolodó autót, majd az épület felé fordultam.

Itt vagyok, fősuli, felnőtt én, új élet, nincs bélyeg, hogy mostohatesó, árva tesó, senki se tud róla. Senki sem ismer. Nagyot sóhajtottam, majd megpillantottam őt, ahogy nélkülem indul a bejárathoz, fel a lépcsőn. Ha anya ezt látná, hogy szétváltunk, már infarktust kapott volna. Kettőt

Egyenesen én is a bejárat felé igyekeztem, ahol a hevesen integető barátnőm várt már, ahogy mindenki, ő is egyenruhában.
Nagy öröm volt rajta, rajtam is. Régóta vártuk már ezt, gimi óta, álmodoztunk az izmos felsősökről, a mindig helyes újfiúról, a drámai pillanatokról, bulikról, bálról, szerelmekről.

- Megtörténik. - álltam meg előtte az utolsó lépcsőfokon, és izgatottan még toppantottam is a lábammal.

- Igen! - Kira majd kiugrott a bőréből. - És nincs bélyeg. Újak vagyunk. - mondta teljes örömmel, majd a szürkés égre pillantott, aztán a tömegre körülöttünk.