Kikezdeni Veled

Negyedik fejezet

Durván erős alkohol szag terjengett végig a házban. Nyilván, a suli menőjének írtó nagy kecója van, akár egy szállodát lehetne belőle nyitni. Valahol a konyhában húzódtam meg. Ami azt illeti, Kira már fél óra elteltével levállt tőlem valami fickóval, szóval az a rész, hogy vigyáz rám, az füstbe ment terv. A partit nem élveztem, ott támasztottan a falat a hűtő mellett, nézve a sörpongozó csapatot - akik vagy százszor kérdezték, hogy nem- e szállok be, de mindig visszautasítottam - , mígnem beleuntam az egészbe, s a telefonomért nyúlva akartam tárcsázni aput, pontosan fél tizenkettőkor. Azonban a telóm egyik zsebemben sem volt, sőt még a táskámban sem, tökre ideges voltam és csak kapkodtam a fejem ide-oda. Megnéztem a földön, a konyhapulton, megkérdeztem a sörpongosokat is, majd valahogy Kira is az utamba került, ő sem látta, bár a piától még szerintem a saját nevét sem tudta.

- Bettie minden oké? - fogta meg valaki a vállam hátulról, miközben teljesen tanácstalanul forgolódtam a tömegben. A becézésből egyből levágtam ki az. - Kit keresel?

Ragyogó szemei tükröztek egy csepp aggodalmat, amitől egyből zavarodott is lettem. Mi ez a hirtelen hangulatingadozás? Nem sokkal ezelőtt a képembe vágta, hogy kopjak le a közeléből, most meg cukiskodik?

- Lucian, hagyj már! - förmedtem rá hirtelen, őszintén teljesen nem is értettem miért, csak úgy kifakadt belőlem.

- Mi van veled? Ittál? - hajolt közelebb, és erősen megcsapott a parfüm illata.

- Nem ittam. - toltam el, majd egy hatalmasat sóhajtottam. - Elhagytam a telefonom. - fogtam a fejem.

- Nálam van, nyugi. - bökte ki egyből, mire a szemeim felcsillantak, és meg is könnyebbültem. Aztán felötlött bennem a gondolat, hogy hogyan, s miért, mikor, de mielőtt ezekkel lebombázhattam volna, megszólalt. - Elhagytad az udvaron, a padon.

- Oké, mindegy. Add ide, had hívjam apát. - nyújtottam a kezem, mire át is akarta adni, de megállt egy pillanatra, és gonoszan elmosolyodott.

- Nemár.. - nézett körbe, mutatva nekem a terepet. - Had érezzem már jól magam! - teljesen olyan arcot vágott, mint aki ledolgozott tizenkét órát, majd hazament, vacsorát főzött, elaltatta a gyerekeket, majd eljött picit kikapcsolódni. Értetlen fejet vágtam.

- Figyelj, Kira nagyon K.O., te pedig.. - néztem végig a hol vizes, hol izzadt ruháján, a csapzott fejére, és az idétlen vigyorára, ami általában neki nem szokott lenni. - ...hagyjuk. - legyintettem. - Egyedül vagyok. Inni nem ihatok, feleslegesen vagyok már itt.

Lucian csak csípőre tett kézzel, lehajtott fejjel bólogatott, majd rámnézett összepréselt ajkakkal. Szembejött vele valaki, akitől kérés nélkül elvette az italát, lehúzta, az üres poharat pedig visszanyomta a kezébe. Megilletődve figyeltem a jelenetet, mire beletúrt a hajába, közelebb lépett felém. Nagyon dühösnek látszott.

- Ne rontsd el az estémet. - hatalmasat változott, az előbb még aranyosan aggódott, most pedig fenyeget.

- Haza akarok menni.

- Akkor menj gyalog! - mondta artikulálva, és kicsit nagyobb hangon. Dühös szemekkel nézett, majd egyszerűen ott hagyott.

Engem kerülgetett a sírás, és annyira mérges voltam rá, hogy azonnal hívtam is apát.
Öt perc alatt már a ház előtt várt, én pedig mielőtt beültem volna, apa számonkért.

- Lucian?

- Nem jön, én igen. - huppantam be.

- Nem, szivem. Megbeszéltük, hogy együtt jöttök haza. Kérlek szólj neki.

- Nem? - tört ki belőlem kérdésként.

- Figyelj, anyád nagyon pipa lesz.. - fújtatott, én pedig még nagyobbat sóhajtottam.