Kikezdeni Veled

Harmadik fejezet

Lucian mindig az a bajkeverő típus volt. Aki cigizik a suli öltözőjében, aki ellógja az órákat, ő volt az, akinek a neve szinte az első pillanatban mindenki fülébe eljutott. Ő volt, aki nem takarította ki soha a szobáját, a kerti munkában sem segített. Aki tizenöt évesen titokban tetoválást csinált, és graffitiket festett a vonatállomáson. Ő volt az, akit mindenki ismert a városban. De mégis Lucian volt az, aki hihetetlenül okos volt. Aki akkor is művelt maradt, ha következő nap valami eszement őrültséget csinált. Mindig kitűnő tanuló volt, még úgy is, ha nem tanult.
És itt voltam én. Sarabeth, akinek van egy nem vérszerinti testvére, egy árva, aki emellett neveletlen, szófogadatlan, akaratos. Sarabeth, akinek mindig jó jegyei voltak, aki rengeteget tanult, ellentétben a testvérével, nem hagyott ki egyetlen órát sem, nem maradt ki késő estig. Én, aki minden házimunkát kérés nélkül elvégeztem, aligha volt panasz rám az elmúlt húsz évben. Én és Lucian olyanok vagyunk, mint a tipikus tűz és víz hasonlat, míg egymás ellentettjei vagyunk, anyámék hajthatatlanul akartak minket tökéletesen egyformára kreálni. Velem elérték amit akartak, itt vagyok, oda járok suliba, ahova ők eltervezték. Erre itt van a fiúk, aki azt csinál, amit akar. Nap mint nap elhangzik a kérdés, hogy mégis mit rontottam el?

Másnap délután egy csendes helyet kerestem, mint valami jókislány, a könyvtárba mentem. Nincs messze, a központban van, ráadásul nyomtatnom is kéne egy-két dokumentumot, otthon pedig kifogyott a patron, apa meg már egy hónapja mindig elfelejt venni.

- Nem tudtam, hogy te ennyire szorgalmas vagy. - szólított meg egy hang, miközben egy érdekes könyv hátoldalát tanulmányoztam. Meglepetten néztem oldalra, ahol az a szemüveges srác vigyorgott rám, aki aznap a bunyón odarohant hozzám.

- Ó, nem.. - tettem vissza a polcra. - neem én.. igazából csak csendre vágytam. - vallottam be egy apró mosollyal az arcomon.  - Egy kis nyugira.. - sóhajtottam, majd a cipőm bámulásából gyors felkaptam a tekintetem a fiúra. - Te mit keresel itt?

- Anyámnak jöttem kivenni egy könyvet. Szakácskönyvet. - avatott be, mire egyre jobban elmerültünk a főzés témában, majd mikor nyakig benne voltunk a dologban, hirtelen félbeszakította a beszélgetést. - Viszont sietnem kell. - szabadkozott. - Örültem, hogy találkoztunk. Különben Max. - mutatkozott be, ami eddig fel sem tűnt, hogy valójában egymás nevét sem tudtuk. - Majd a suliban. - intett, megigazította a szemüvegét, és lassú léptekkel a pulthoz ment, a hölgy lecsippantotta a könyvet, újból intett, és lebattyogott a lépcsőn.

- Én Beth.. - motyogtam utána, bár feleslegesen, rajtam kívül aligha hallhatta valaki. Aprót toppantottam mérgebben, amiért nem nyögtem ki egyből én is a nevem, hanem csak vigyorogtam mint egy nyomi.

- Szegény pici Bettie.

A gyomrom menten görcsberándult, és autómatikusan magamhoz szorítottam egy random regényt védekezésképp. A hang a mögöttem lévő sorból jött, pontosan a polcokon át. Mégis mióta van ez itt? Mióta figyelhet engem? Miért?
Ijedtemben egy ismeretlen könyvet vittem a hölgynek, aki picit furán csippantotta le a kódját, szép napot kívánt, én pedig köszönés nélkül kirohantam. Nem számított mi a címe annak, ami a kezemben van, a lényeg, hogy minél előbb eltűnjek.
Bettie.
Lucian pár hónapja függött rá a becézésre. Mindenkinek Sarabeth, vagy Beth vagyok, azonban ő nem akar a tömegben lenni.

Futólépésben szeltem az utakat hazafelé.
Mikor végre beléptem a házba a szüleim aggódó pillantása fogadott. Bár apa épp a mosogató alól figyelt egy pillanatra, aztán egyből vissza is fordult, miután valami szerszámot kihalászott a halomból. Anya állt ott mellette, állítom, eddig le sem vette róla a szemét, és biztos úgy asszisztált, mint aki nagyon is ért hozzá.