Kihúnyó fények

Játék

-Kapd el! -Kiáltotta Max figyelmemet kérve ahogy felém lendítette a kulcsot. Könnyedén elkaptam, majd fordultam is a garázsba, hogy kiálljak a kocsival.

Alig értünk haza, és már készültünk volna a kis esti rutinunkhoz, bedobni egy tv vacsit a mikróba, lezuhanyozni és bekuckózni az ágyba egy film társaságában, de az élet, vagy hát pontosítva Davis máshogy gondolta. Elhívott minket egy életre-halálra menő DnD játszmára pár volt iskolatársával, és péntekről lévén szó belementünk. Az elmúlt években nagyon elmerültünk a Dundgeons and Dragons világában, Max kiváló játékmester, épp ezért lesz furcsa, hogy most nem ő narrál és irányítja a játék folyását.

Mikor vezetek képtelen vagyok az úton tartani a gondolataimat. Most épp a nosztalgia ragadott magával, mikor Max felhozta a közös báljainkat. Olyan rég volt, már lassan öt éve és mégis, úgy emlékszem mintha csak tegnap lett volna. Max akkor még friss frizujárája, a gallérjának finom tapintására és minden mozdulatára. A tanár beszédére, az elcsépelt „akármi lehet belőletek"-re, és a még klisésebb „rák ellenszere" poénjára, aztán a bálkirályra, bálkirálynőre, bár őszintén, a nevüket már nem tudnám megmondani. Csak azon kell nevetnem minden alkalommal, hogy a királynő arra fecsérelte a beszédjének idejét, hogy még egyszer utoljára megpróbáljon belémrúgni. Hogy ez mennyire gyermeteg dolog, és hogy én mennyire komolyan vettem akkoriban! Még mi is pont annyira gyerekek voltunk ott, mint mindenki más. És bár most sem vagyunk sokkal érettebbek mint akkor, azért érezhetően nőttünk mint személyek. Milyen irónikus, mondom én ezt úgy, hogy közben eszembe jut, mikor Max királynőjének szólított és csakugyan annyira zavarba jövök mint akkor, és ez neki is feltűnt.

-Mi jár a fejedben? -Hangja mind a mai napig elvarázsol. Azóta se találkoztam emberrel, akinek ennyire de ennyire lágy és vonzó hangja lenne, mintha selyem simítaná a bőrömet.

-Királynőd. -Válaszoltam orrom alatt, mire fejét támasztva elmosolyodott, és bár nem néztem felé, szinte éreztem ahogy végigmér tekintetével.

-Oh igen, régi szép idők! -Sóhajtott mélyen, nyújtózó mozdulatába rejtve aljas szándékát, és mire feltűnt karjával már nyakam mögött elnyúlva arcomat cirógatta. Ekkor vetettem csak rá egy röpke pillanatra tekintetemet és azonnal feltűnt, mégis mennyit változtunk.

A barátnőmnek annyira megtetszett a haj amit vágtam neki, hogy azóta is én vagyok a személyi fodrásza. Azóta több hajszínt is kipróbált, most éppen egy karamell és narancs árnyalatában tündököl, ami miatt méginkább olyan, mintha egy róka pillantana rád. Fekete blúza éles kontrasztot alkot sápadt bőrével, az anyagról úgy verődik a fény, mintha profi fotósok állították volna be úgy, ahogy a kamera lencséje legtökéletesebben kaphassa el a földöntúli pillanatot. A különbség annyi, hogy itt nem voltak profi fotósok, csak ő és én, és én voltam az a bizonyos lencse.

-Ha így nézel rám nem fogunk megérkezni arra a társaspartira, csak szólok. -Hangom fenyegető próbált lenni, a probléma csak az volt, hogy tetszett neki.

-Ha meg akarsz állítani ne mondj olyasmit, ami ennyire az ínyemre lenne. -S orcámról visszavezette hosszú, kecses ujjait egészen a tarkómra, ott folytatta az édes körkörös mozdulatokat. Jóleső borzongás futott végig a testemen, szinte felsóhajtottam megunhatatlan érintésétől.

-Folytasd csak, ha egy fára feltekeredve akarod végezni ezt az utat.

-Jobb szeretnék rád tekeredni, de a fa is megteszi ha közben kínozhatlak. -Oké, kész, ennyi volt. Méghogy felnőttünk, meg megértünk mint emberek! Kinek hazudok, legalább ugyan annyira vagyunk gyerekesek egy csomó dologban, legalább ugyan annyira vagyunk felelőtlenek és legalább ugyan annyira vagyunk pimaszul halhatatlanok, mint akkor mikor összejöttünk. Semmit sem változtunk. A miénk a világ, az egész tetves világ!