Kihúnyó fények

Séta

Végül egy kis sétálás mellett állapodtunk meg. Reggeli kifakadása után Max is úgy látta, hogy szüksége van erre, egy kis mozgásra a természetben, távol a tanulás és saját gondolataitól. Út közben azonban előtte még meg kellett állnunk valahol.
Fekete bőrzsekijében és farmerjében majdnem tökéletesen beleillett a környezet hangulatába, még én, a rózsaszín virágos, lenge ruhácskámban és fehér fűzőmellényemben annál kevésbé. Kezei között pici bíbor jácint csokrot tartott, lassan szedtük lépteinket míg meg nem érkeztünk a fehér márvány elé.

-Szia anya! -Motyogta halkan, olyan halkan még én is nehezen hallottam.
Nem voltunk egyedül a temetőben, de nem voltak sokan sem körülöttünk. Csak néhány özvegyasszony és egy alig tíz éves kisgyermek. Rég voltunk már itt, legutóbb még nyáron. Mióta Max egyetemi órái megkezdődtek nehezen találtunk időt a látogatására, ezért volt már holt a virág a nehéz üvegvázában, vize is mohás és koszos. Max óvatosan leguggolt és kiöntötte a vizet, kiszedte a teljesen megszáradt virágokat. Kiöblítette és tiszta vizet töltött a vázába, majd óvatosan helyezte bele a friss csokrot. Hosszú percekig némán álltunk a sír előtt, egyikünknek sem voltak szavai, megtiszteltük a holtat némaságunkkal. Max anyukája majdnem négy éve hunyt el, egy újabb szívrohamban, álmában. Mire felfedeztük már nem tudtunk mit tenni érte, teste merev volt és majdnem teljesen kihűlt. Az után az éjszaka után döntött végre úgy Max is, hogy ideje elköltöznie. Édesanyja nélkül, aki ragaszkodott ahhoz az otthonhoz és annak a tudatával, hogy abban a házban feküdt holt teste nagyjából hat órán át, nem volt képes tovább ottmaradni. Gyorsan szerveztük a temetést, a jogi dolgok hamar lefolytak. Max, mint egyedüli elérhető és valószínűleg élő hozzátartozója megörökölt mindent, ami az eljegyzési gyűrűjével véget is ért. Azóta is hosszú ezüstláncon hordja a nyakában, akkor döntötte el, hogy az egészségügyben akar elhelyezkedni. Olyan embereket akar menteni, mint amilyen édesanyja is volt, akiknek szüksége van rá. Érti és tudja, hogy valószínűleg nem ő fog változást hozni az amerikai egészségügybe, ehhez még apámnak sem lenne hatalma, mégis, talán kissé mégis elkezdhet valamit, ami változtathatna ezen a világon. Tanulásba fojtotta könnyeit. Fogalmam sincs, hogy egyáltalán azóta síratta-e, néha, mikor az ágyban fekszünk ujjára húzza a gyűrűt, esetleg csókot nyom rá, de úgy tűnik, mint aki könnyek nélkül próbálja feldolgozni a veszteséget. Nem örülök neki, nem hiszem, hogy egészséges módja ez a gyásznak. Mégsem voltam képes eddig megkérdezni tőle mi történt, mi jár a fejében vele kapcsolatban, és még sosem kellett gyászolnom senkit. Lehet, hogy csak teljesen rosszul gondolom, majd talán egyszer sikerülni fog beszélnem vele erről. Egyszer.
Nem időztünk nagyon sokat a temetőben, hamar tovább álltunk. Indítottunk egy zenét, és mintha az előző fél órácska meg sem történt volna, vidáman énekelgettük a szöveget. Persze én csak halkan, hogy jól halljam Max gyönyörű, varázslatos hangját.
Egy erdő szélén álltunk meg, mini természetjárásunk helyszínén. Egy domb teteje volt a kitűzött célunk, ami nem messze, de azért valamennyire az erdő sűrűjében helyezkedett el, tökéletes volt a magunkfajta kezdő túrázóknak. Egy szakaszon még kézen fogva mentünk, aztán észrevettem pár színes kavicsot egy patakban és Max onnantól már csak próbált lépést tartani velem. Gyakran lemaradt, gyakran köhécselt, mindig leintett, hogy csak egy kis por ment a torkára, hogy csak egy korty vízre állt meg. Nekem viszont rossz előérzetem volt, félő, hogy igazam lett és elkapott valami náthát vagy ilyesmit. Ha hazaértünk egy forró mézes tea kíséretében fogom tálalni a vacsorát. Amit még fogalmam sincs, hogy mi lesz, valószínűleg csak rendelünk valamit, mondjuk pizzát a nosztalgia kedvéért.

-Ha hazaértünk rendelünk pizzát? -Kiáltottam hátra, ugyanis mint valami kiskutya megint előre rohantam, egy nagyon szép kék pillangót követtem a patak mentén.

-Nekem megfelel. -Lihegte nehezen, beérve engem megkapaszkodott karomban és térdére támaszkodott.

-Nagyon kijöttél a formából. -Cukkoltam játékosan, mire gonoszan felnézett rám szemeivel.