Harangzúgás

A templom melletti kis parkban ültem. Gyengéd esőillat szántotta a bokrokon átsuhanó fagyott holdfényt. Mi tagadás, tán nem is érezhetnéd jobban, ez egy átlagos téli est volt. Pontosabban, kereken 18:59! Jómagam egyedül ültem egy kissé túlságosan elázott padon, de ez nem izgatott akkor, hisz mélyen megmártóztam az esti atmoszféra romantikájában. Ez olyasfajta burok, amiben megbújik az eszme, mikor elbújni kívánkozik problémái sokasága elől. Gondolhatnád, (magam is így éreztem) hogy egy ilyen állapotból kötéllel sem húzol ki egy embert. Alapjáraton teljes mértékben igaz lenne ez a megállapításod, de volt egy tényező, ami mégis kitekintésért kívánt ebből a burokból. Ez a tényező egy nő alakját vetette magára. A hóval öntött házfalak mögül, szinte rémként, csendesen tört be magassarkújának koppanása a templomkertbe. Mint ki rossz álomból, felébred oly', gyorsan hajtottam fel fejem, s tekintetem rá helyeztem. Divatos megjelenése nem volt mindennapos, de ha az embert egy olyan állapotból rángatják ki, mint engem, akkor monotonnak érzékeli a kitűnő dolgokat is. Határozottan járta a jeges járdát, mégis valami különlegeset vettem észre a lépéseiben. Megmagyarázhatatlan furcsaságnak éreztem ezt a dolgot. Szinte, mint vonat; suhogtak a mozdulatai a levegő rideg tükrén, s lehelete szinte megdermedt, miután elhagyta a nő meleg ajkait. Hátra dőltem, s néztem őt. Megállt mikor egy harangzúgás hallatszott. Valahogy ez a zúgás jobban zúgott, mint bármelyik, amit életem útja melletti templomokban hallottam. Diadalmas, s életteli volt, s az arany külseje izzani kezdett. Aztán már parázslott, s végül lásd; lángra lobbant. A nő szemében tükröződött a láng terjedelme. Mivel egyhelyben állt, így még jobban elmélyültem smaragdzöld szemeiben. Ezekben azt láttam, hogy egy parázs lepattan az égő harangról, s a tőle északra fekvő fára ereszkedik. Féltem, sőt! Rettegtem, de egyben lenyűgözött, amikor a parázs a fának meztelen külsőjét virágok ezrével öltöztette fel. Az ágakon kék cinegék ültek, s csak a színük emlékeztetett a tél jelenlétére. A rémületem már csak azt fokozta mikor a nő szemében megpillantottam egy kislányt. Gyönyörű smaragdzöld szemei voltak, s mosolya képes lett volna elolvasztani az összes telet. Amikor a gyermek elkezdett, ugrálni, (pont úgy, ahogy gyerekeknek az kötelességük) felfedeztem ugyanazt a furcsaságot, szúró érzést, amit a nő lépéseiben éreztem. Épp mire e gondolatot megtárgyaltam volna magamban arra lettem figyelmes, hogy elhangzott a következő harangzúgás, s egyből felkaptam a fejem a templomra. Zavarodott voltam, hisz olyan érzés volt, mintha az előző több órája történt volna. Ezt hanyagolva visszanéztem a hölgy szemeire, s már nem láttam benne azt a derűs, ugrándozó gyermeket. Pedig kerestem, kutattam... mást találtam helyette. Egy tizenéves tinédzser volt. Tökéletesen töltötte be szerepét, hisz oly unott arccal, s oly' ábrándozóan nézte a fát, ahogyan én szoktam. Neki is a smaragd szemeit és a lépéseit vettem észre először. Egy könyv volt a kezében. Úgy őrizte azt, szorította, védte a világ elől, mintha a könyv lenne maga a világ. Sokan nem érthetik ezt, de bizonyára Te, olvasó, érted, velem együtt. Tudjuk, hogy azon olvasmány, (bármilyen is legyen az) sokkal többet ér számára, mint a valóság. Az ilyen korúakat nem lehet sokáig zavarni, holmi tekintettel, így arra jutottam, hogy körül tekintek e szem világában. A fának kezdtek lehullani a virágai, már nem ezer volt rajta. Ha gondolod te megszámolhatod, de nekem az időm véges. Nyári illat hatotta végig az egész teret, amit láttam. Dúsnak, szinte zöld dzsungelnek tűnt szemében a park fagyos valója. A szent épület ablakai... színesek voltak! Idáig nem figyeltem fel rá. Még egy óráig barangolhattam ebben a paradicsomban. Mi mást mondhatnék helyette? hiszen tényleg annak tűnt! De ekkor egy fájdalmas zengés hatolt át a gerincemtől, egészen a lábaimig, majd aztán a fejemig. Elhallatszott egy újabb harangzúgás. Mérgesen ébredtem újból a világból, szinte el is felejtettem, hol tartózkodik fázós testem. Kicsit körülnéztem. Ekkor ráébredtem, hogy még mindig abban a téli, csípős időben létezem, s felnéztem ismét a templomra. Most több ideig hagytam rajta pihenni szemeim. Ijesztőnek találtam mennyire máshogy tekint rám a nagy tornya, mint ahogyan a hölgy szemeiben láttam. Végül is ki akarna megijedni sokáig? Egyből visszaléptem a hölgy szemeiben élő csodába. A tini már elhagyta a parkot, s helyette egy fiatal egyetemistát láttam. A kinézetéből, s a határozottságából ítélve, biztos jogot tanult. Ő már nem egy könyvet őrzött a kezében, hanem egy szép, büszke diplomát. Bár azt hozzá kell tennem, hogy a másik kezében még ott gőzölgött, egy frissen készült kávé. Az illata olyan erőteljesen bájos volt, hogy még az olasz kávék között is kitűnt volna! Ebben a mámorban fedezte fel ő is a fa kinézetét. Hadd jegyezzem meg, hogy a fák levelei már sárgák voltak, s a fa kezdett hasonlítani az igazi énjére. Már látszottak benne azok a karcolások, amiket alap esetben nem figyelne az ember. Én azért megfigyeltem őket. Az őszi járdát levelek festették, s a pocsolyákban a gyengéd nap tükröződött. A nyugodtság köpenye leborult az egész parkra. Sokáig ott volt, talán két óráig is. Ironikusan, ezt a csendet ismét megtörte valami... egy harangzúgás. Egy tompább, de élesebb... (tán valódibb?) harangzúgás. Megborzongtam. A hűvös levegő áthatolta az összes porcikámat, s a fogaim is beleremegtek. Nem véletlenül kezdtem el fázni ennyire, és erre magam is rájöttem, megértettem, mikor a harangra tekintve láttam, hogy mint egy gyertya; kialudt. Már nem lobban rajta a láng, ki aludt a parázs is, és dermedés vonja át az arany test minden görbülését. Észre sem vettem, elzsibbadt a bal lábam, mert egész idáig nem mozdítottam meg egy centit sem. Föllélegeztem, s ismét a nőre néztem. Már nem tudtam elveszni a szemében, már csak egy hölgyet láttam, aki egy meztelen fa előtt állt, s ekkor hirtelen elborult. A földre rogyott, s smaragd szemei szürkévé váltak, s lelke itt hagyta a Földet. Több órán át néztem őt, s láttam egy egész életet a szemén keresztül, de most letekintettem az órámra... kereken 7 óra volt.