Do I Wanna Know? - BEFEJEZETT

XVII.Epizód - A nyomorék könyvelő és a világsztár pilóta

A sajgás elemésztette régi barátom iránt érzett hálám,az ajtót már erős homicid hajlamokkal vágtam ki.
- Jóember, hát itt fogok megdö... - de belém fagyott a szó.

– Doudou, ha hipotermiám lesz, akkor te fogsz engem ápolgatni! – támadott le azonnal a fagyhalál szélén ácsorgó agresszív alak.

Szerintem én még ilyen halál ostobán soha senkire nem pislogtam. A hangom elvitte a jeges februári szél, csak a tátogásra voltam képes. Önbevallásom szerint is gondjaim vannak, de sejtelmem sem volt arról, hogy már hallucinálok is...

– Te mit keresel itt? – találtam magamra nagy sokára.
– Poppy hívott – felelte a legnagyobb természetességgel.
– Poppy? – vágtam értetlen arcot.

Az emlék egy arculcsapás letaglózó erejével szelte ketté az értetlenségem ködét:

– Ansie, összeszedegettem a telód holttestét. Nagyot puffanhatott, a SIM- és a memóriakártyád elég cudar állapotban van. Nem tudom, hogy működnek-e még – a hangos zene árnyékában haloványnak tűnt a hangja. Talán még meg is remegett egy-egy szónál. Rashid telefonján keresztül tájékoztatott a fejleményekről, mivel én teljesen elfelejtkeztem erről a „jelentéktelen" incidensről. – Megadod a feloldókódot? Tudod... ellenőrzöm.

– Köszönöm, Pop, hagyd csak, menj nyugodtan bulizni. Holnap intézzük – sóhajtottam fáradtan.

Végtelenül kimerültem. Erőm sem volt beszélni.
– De az adataid! Fontosak, ugye? Ugye? Akkor már holnap tovább tudsz lépni ez ügyben. Megnézem, mekkora a kár – magyarázta kétségbeesetten.

– 369136 – adtam meg magam.

Egy vörös fény gyulladt ki bennem, az átverés keserű íze marta a torkom. Az édes, visszahúzódó, hazudni képtelen húgom ilyen átlátszó módon járjon túl az eszemen, na ezt előre kiszámítani sem tudtam volna.

Charles válasza beigazolta minden balsejtelmem: – Igen, azt hittem először, hogy te hívsz, de a húgod szólt bele. Azt mondta, hogy tönkrement a telefonod, nem tudsz velem beszélni, és minél hamarabb ide kell jönnöm. Jól vagy?

Én naivan azt hittem, hogy a tegnapi után nem lehet rosszabb. Az egész napos gyűrődés, a násznép sugdolózása a hátam mögött csak egy ízléses nyitánya volt az előttem álló katasztrófának. Alexandra higgadtsága, az összes félelmem beigazolódása, majd a Poppy és Rashid előtti zavarodott tévelygésem a mélybe taszított. Állítólag a gödör mélyéről csak felfelé vezet az út, erre én meg éppen most csúsztam bele a pokol megaláztatásokkal teli bugyrába.
Rashid nagyon protekciós lehet a Nagy Főnökénél, ha a kívánságai ilyen gyorsan teljesülnek.

– Mondanám, hogy fogalmam sincs, mi ütött Poppyba, de sajnos tudom. Elképesztően sajnálom, hogy iderángatott – hívogatóan szélesre tártam az ajtót.
Szerencsétlen Charles Párizsból utazott egészen idáig, hogy ő is asszisztáljon a bohózatba oltott kálváriámhoz. Tartozom neki annyival, hogy legalább beengedem.
– Mi történt? – lépett be mellettem oldalazva.

Nagy levegő, Ansel! Stílusosan a felvezető körök a pályára valóak, egyszer ki kell mondanod, ami benned van. Nem hallgathatsz örökké!

– Tegnap este felhívott Alexandra, hogy szakítottatok – dobtam le az atombombát. Csak úgy üdvözlésképpen.
– Merde! – káromkodott egy cifrát.

A fenomenális hír még a kabátja kicipzárolásában is megakasztotta, miközben betereltem a nappaliba. A több réteg ruha takarásában is tisztán kivehető volt, ahogyan a teste szoborrá merevedett. Állkapcsa összeszorult, és hirtelen az összes érzelem eltűnt a szeméből.
Talán tényleg hipotermiától szenved, a fagyos szívét még a ház melege sem képes felolvasztani.

– Nézd, nagyon-nagyon sajnálom, hogy szakítottatok – ültem le a kanapéra. Ezen a ponton már képtelen voltam eldönteni, hogy az érzelmek súlyától vagy a fizikális fájdalomtól remegett annyira a térdem. – Mindent nagyon sajnálok. Azt is, hogy véget ért a kapcsolatod, és azt is, hogy ide kellett jönnöd, biztosan van jobb dolgod is ennél.

Hát, igen. Tettem, amihez a legjobban értek: hárítottam és hátráltam. Cipzárral babráló keze ökölbe szorult, orrcimpája megremegett elfojtott dühében, állát sértett önérzettel szegte fel. Ha a vihar előtti csend emberalakot ölthetne, pont így nézne ki.

– Ha még egyszer kimondod ezt, akkor esküszöm mindenre, ami szent, hogy fogom magam, és többé nem látsz – mutatott az ajtóra.
Az eszem felfogta, hogy haragudnom kellene rá, hiszen nem beszélhet így velem. Azonban a döbbenettől csak tátogni voltam képes: – Tessék?

– Addig minden jól ment közöttünk, amíg meg nem jelent a Kis Pajtásod – gyönyörű arca modoros, gúnyolódásba torzult.
Rashiddal fénysebességgel száguld a kapcsolatuk, hiszen nézzenek oda, hát már milyen édes becenevekkel illetik egymást! Az Exhibicionista úrifiú és a Kis Pajtásom.

Önkéntelenül megdörzsöltem a fülemet, hogy tényleg jól hallom-e a mondandóját. Miféle alternatív valóságba estem át, ahol a köztünk kialakult szarkupacért Rashidot teszi felelőssé?
Úgy tűnik, hogy a mai a bugyuta bámulás napjaként fog bevonulni a történelembe, csak ismételni tudtam magam: – Tessék?

– Aztán elkezdted hajtogatni, hogy nem vagy a felelősségem, nincs rám szükséged és van elég dolgom – folytatta monológját, miközben a szája éppen csak minimálisat mozdult.
Sokkal megnyugtatóbb lenne, ha tombolna. Félelmetes a higgadtsága.
– Hiszen te voltál az, aki elrohant! Kétszer is – mutattam rá a nyilvánvaló tényekre.
– Bien sûr, mert a csókunk után még annyi esélyt sem adtál volna nekem, mint most – nevetett fel keserűen. – Bár így sincs sok már, mert nem kellek neked.

Ezt most egyáltalán nem értem. Ilyen zavart csak ő tud bennem okozni.

– Hallod te egyáltalán magad? – akadtam ki.
– Aznap romlott el minden. Hiszen huss, megjelent és csillogott a szemed. Aranyosan megveregetted a fejecskémet és mehettem is a helyemre – mordult rám.

– Leclerc, teljesen félreérted a helyzetet. Gyerekkori barátom, történetesen az egyetlen barátom. Azért mondtam neked azt, hogy könnyebben el tudj engedni – lázasan kutattam az agyamban, hogy éppen mi lehet a problémája velem. Vagy Rashiddal. Tereljük vissza a témát az eredeti medrébe, biztosan az lehet a gond. Ugye? – Sejtelmem sem volt, hogy Alex szakítani akar veled.

– Már megint kezded! – bökött felém vádlóan.

Nyaranta sok időt töltöttem Londonban az apai nagyanyámnál, a szívem ezer darabra tört a halálánál. A látása 10%-os volt életének végére, de ennek ellenére a kedvenc időtöltése a török sorozatok hallgatása volt. Mami egyszerűen imádta az intrikát és a drámát, én kevésbé. Szerettem volna csatangolni, felfedezni a nagyvárost, míg ő kimondhatatlan nevű férfiak és álnok nők kitalált történeteivel szórakoztatott. Szerintem ezért a sztoriért megőrülne: a nyomorék könyvelő és világsztár pilóta plátói románca. Az aktuális epizódban egy olyan jelenetnek lehetett volna fültanúja, ahol a két fél még csak véletlenül se ugyanarról beszél. A sérelmek egy tűzijáték sebességével repkednek, de a közös nevező lehet csak a jövőheti adásra tolódik.

– Charles, nincs közöttünk semmi Rashiddal. Nem is értem, miért vagy rá féltékeny – próbáltam az egész veszekedésünket egy irányba terelni.

– Arra a pasira ne legyek féltékeny, akinek kulcsa van a lakásodhoz? Nekem nem is adtál kulcsot! –sorolta tovább rám sem hederítve.

Sziasztok! Most egy epizód végi megjegyzéssel jövök nektek. Lassan közeledik a történet vége. Kedden az utolsó részt publikálom, míg szombaton már az epilógus következik. 

Vajon Charles miért dühös annyira?
Ansel továbbra is félni fog a médiafigyelemtől? 
Tudják rendezni a dolgaikat, vagy könnyebb elengedni?
Jövőhéten kiderül :)