Do I Wanna Know? - BEFEJEZETT

XVIII.Epizód - Do I wanna know?

Sziasztok! Hát, ehhez is elérkeztünk. Az epizód olvasásához ajánlom  Artic Monkeys Do I wanna know c. számát, ami egyben cím adó zenéje is a történetnek. Érdemes odafigyelni a szövegre. :)
Ui. Szombaton már az epilógus érkezik. 

– Charles, nincs közöttünk semmi Rashiddal. Nem is értem, miért vagy rá féltékeny – próbáltam az egész veszekedésünket egy irányba terelni.
– Arra a pasira ne legyek féltékeny, akinek kulcsa van a lakásodhoz? Nekem nem is adtál kulcsot! –sorolta tovább rám sem hederítve.

– Hidd már el, hamarabb lennél te az esete, mint én – tört fel belőlem az egy évtizedes titok.
– Egész úton olyan voltál, mint egy... egy... furie! – és itt egy csapásra megakadt. Egy kis képzelőerővel még az apró körtét is láttam kigyúlni a feje fölött. – Pardon? – Aztán egy sor motyogás után csak ki tudta nyögni a hozzáfűznivalóját. – Nem is tűnik melegnek, hát.
– Nem minden meleg férfi feminin – jegyeztem meg szárazon.

Leroskadt mellém a kanapéra. A gondolatok viharos gyorsasággal válthatták egymást a fejében, kéklő szemében összecsaptak a hullámok. Idegesen megrántotta pulóverének a nyakát, hogy több levegőhöz jusson. Még a lélegzetem is elakadt, olyannyira vártam a folytatást.

– De akkor miért viselkedtél olyan ellenségesen a biztosítós napon? – fordult felém az erős francia akcentusával.
– Szégyelltem magam, hogy megcsókoltalak.
– Szégyellsz engem? – egy másik élethelyzetben egészen viccesnek találtam volna, ahogyan csodálkozva felvonja a szemöldökét.

Most viszont izzadt a tenyerem és száguldott a pulzusom a szavaiért.

– Te kapcsolatban voltál még akkor, én pedig annyira vágytam rá... – kihúztam magam. Rashid már finoman célzott ma arra, hogy nem jól fejezem ki az érzéseimet. Eljött az idő, hogy végre szavakba öntsem a bennem kavargó káoszt. – Elképesztően sajnálom, hogy miattam szakítottatok Alexandrával. De nem bánom, hogy megcsókoltalak. Megkedveltelek. Ezt nem így terveztem, többnyire sehogy se terveztem... – esélyem se volt befejezni, mert Charles mozgását lekövetni se tudtam, szája már az enyémen volt.

A pokolból egyenesen a mennybe kerültem, legalábbis a mellettem ülő angyalarcú pilóta ezt éreztette velem. Úgy szorított magához, mintha erre szomjazott volna ő is.
Bárcsak örökké tartana ezt a pillanat kettőnk között.

– Nem miattad szakítottam. Magam miatt. Nem mertem elmondani, mert sejtettem, hogy magadat hibáztatnád – suttogta az ajkamra. Jobb kezével megsimogatta az arcom, arra késztetve, hogy még jobban forduljak felé. – Akkor este bármit megadtam volna a folytatásért. Értesz, Doudou? Quoi que!

– Akkor miért hibáztatod most Rashidot? – kérdeztem halkan.
– Őrülten féltékeny vagyok rá – majd gyorsan hozzátette: – Meg Danielre is.
– Charles, hát nem vetted észre, hogy te kellesz?

– Mertem remélni, de nem reagáltál jól a médiafigyelemre. Rashiddal kiléphetsz az utcára úgy, hogy nem támad le a tömeg aláírásért. Daniel elvihet randizni anélkül, hogy le kellene foglalnia előtte egy egész kávézót – a fejét a vállamra hajtotta, zongorán oly' rutinos ujjai gyengéden megtalálták az enyémeket. A hangja elmélyült a szomorúságtól. – Ők itt vannak neked, én meg a világot járom.

Az én szívem pedig újra dobogni kezdett a reménytől.
A balesetem körülményeit felkapta a sajtó, renget hírt közöltek le rólunk. Több Instagram-posztban fejtegették az állapotom, a sajnálkozó kommentek mellett szép számmal akadtak negatív hangvételű, gyalázkodó üzenetek. Az engedélykéréseim között rengeteg bizarr megkeresést kaptam. Akármennyire is rendben vagyok fejben, akkoriban megrémisztett a figyelem.