Szerződés

2.

Nem illik hallgatózni, de a tegnapi pasas, az a Grimaldi, vagy ki éppen bent beszélget a főnökömmel, és végre úgy, hogy én is értsem.

Nem teljesen hallok mindent, mert hát elválaszt bennünket az ajtó, emellett Carrington asztala a szoba másik végében helyezkedik el, ami méginkább hátráltat engem a titkos kis hadműveletemben.

– Szóval párok? – kérdezett vissza Carrington olyan hangon, mintha máris talált volna valami megoldást.

– Igen, uram.

– Nos, köszönöm Grimaldi – felelte elismerően az előbbi. – Kitűnő munkát végzett! Most elmehet.

– Köszönöm, uram!

Még mindig az ajtónak dőlve álltam, mikor bentről léptek kopogására lettem figyelmes, ami azt jelentette, hogy ez a Grimaldi mindjárt kinyitja az ajtót, és ha én nem tűnök el nagyjából most, akkor hassal érkezem az irodába, ráadásul le is bukom. Bokacsizmás lábaimat csak úgy szedtem, eltipegtem gyorsan úgy egy métert, majd gyorsan kifújtam magam, mintha most érkeztem volna. Pont jókor, ugyanis a pasas kilépett az ajtón, megigazította a zakója ujját, és elindult.

– Kisasszony! – enyhén bólintott mikor elhaladt mellettem, amit én is viszonoztam, majd az ajtóhoz sétáltam.

Kifújtam magam miközben lenyomtam a kilincset, ugyanis Mason Carrington nem egy kispályás, rá aztán igazán fel kell készülni.

– Hülye picsa – káromkodott amint beléptem az ajtón, így elkerekedett szemekkel bámultam magam elé, mint borjú az új kapura.

– E...Elnézést? – pislogtam nagyokat.

– Nem magára értettem – tudta le ennyivel, majd a kezében levő telefont olyan erővel csapta az asztalra, mintha egyáltalán nem okozna gondot neki az, ha újat kellene vegyen. Mellesleg nem egy olcsó készülék van nála. – Csak nem teljesen értem, hogy az embereknek minek a telefon, ha kurvára nem veszik fel!

– Reggel nyolc óra van – mondtam, hátha akkor felfogja, talán dolga van az illetőnek, esetleg még alszik. – Talán dolga van.

– Akkor sem dísznek van az a szar!

– Hát ez nagyon apukásan hangzott – nevettem fel véletlenül, mire Carrington olyan csúnyán nézett rám, hogy kirázott tőle a hideg.

– Maga most sérteget engem? – kérdezte nyugodt hangon, mégis úgy nézett rám, mint aki éppen arról fantáziál, hogy megkínoz, amiért ezt mertem mondani.

– Nem úgy értettem – próbáltam kimagyarázni magam, mert úgy tűnik ma nagyon nincs jó kedve. Na nem mintha láttam volna úgy az elmúlt egy hétben, hogy jó kedve van.

– Azt mondta olyan vagyok, mint egy apuka.

– Én nem ezt mondtam – ráncoltam szemöldököm, mert nem elég, hogy kiforgatja a szavaimat, még hisztis is. – A felszólalás volt apukás, nem maga – válaszoltam, majd miután a saját íróasztalomhoz sétáltam hozzátettem: – Bár, ha jobban belegondolok, harminc körül már igazán ideje lenne családot alapítani. Legalábbis én így gondolom.

Madeline, csak egyszer fognád be a szádat...

Carrington olyan lassan és bosszúsan fordult felém, hogy a gyomrom dobott egy szaltót, nem is, inkább kettőt, a tenyerem pedig tiszta víz lett. Rossz szokásom, hogy sokat beszélek, és olyanokat, amit nem kellene.

– Most burkoltan leöregezett? – kérdezte, és kék szemeivel pislogás nélkül engem figyelt. Volt valami ijesztő abban, hogy képes ilyen nyugodtan beszélni, pedig nyilvánvalóan nem az, hiszen a szemei teljesen mást sugallnak.