A személy, akivé melletted váltam

Első fejezet

Talán ennek így kellett történnie. Mintha meg lett volna írva, hogy mi találkozzunk. Szinte biztosra veszem, hogy nem a véletlen műve volt; hogy pont Habu-ba költözött, hogy abba az állatorvosi rendelőbe kapott állást, ahová én járok Logan-nel. Szerintem ez így volt megírva. Sok mindent nem tudtam róla, de ahogy egyre inkább megismertem a későbbiekben, úgy szerettem lassan belé. De ez még a jövő zenéje, ott még nem tartunk ebben a történetben. A mi történetünkben...

Amióta a kutyám megkapta az injekciókat, és az infúziót, sokkal jobban érezte magát. Napról napra javult a hangulata és az étvágya is. Többet akart kimenni az utcára sétálni, egyre játékosabb lett, kevesebbet aludt napközben, és jó szokásához híven már kora reggel ébresztett, még a beállított időpont előtt is esetenként. A diéta, amit az orvos mondott, úgy tűnt, hogy hatásos volt. 

Egy kellemes szombat délután ismét sétálni indultunk. A hámot ráadtam, majd rácsatoltam a pórázt is, zsebre vágtam pár ürüléknek való zacskót, a telefonom, és a kulcsom is, majd elindultunk a városba, hogy le tudja vezetni a felgyülemlett energiáját egy kellemes kis körúttal a megszokott utcákban. Kiléptünk az utcára, majd bezárva a házam ajtaját, neki indultunk az utunknak. Fejhallgatót tettem a fejemre, hogy megszűrje valamennyire a városi zajokat, de zenét nem indítottam rajta, csupán arra használtam jelen esetben, hogy kevésbé zsongjon a fejem a járművek okozta zajtól és az emberek beszélgetésétől. Logan egy nagyon jól nevelt kutya volt, mivel kiskorában kutyaiskolába járattuk, így a lábamhoz közel sétált, néha megállva megszagolni ezt-azt. 

Ahogy haladtunk a főváros kevésbé forgalmas utcáin, egyszer csak a nevemet hallottam a távolból. Nem igazán foglalkoztam vele, azt gondoltam, biztosan csak valaki mást is Lora-nak hívnak, és nem nekem szól a felhívás. Azonban a túlsó járda felől valaki felénk szaladt, ami miatt Logan farkát csóválva megállt, így engem is erre késztetve. Körbenéztem és megpillantottam a nemrégiben megismert arcot; Jason futott felénk. Nem igazán értettem, hogy miért akart ennyire köszönni vagy leszólítani, nem találtam rá semmilyen racionális magyarázatot. Elvégre csak egyszer találkoztunk, és akkor is a munkája miatt. Nem lettünk barátok, még ismerősöknek is nehezen hívnám magunkat. Éppen emiatt fordult meg a fejemben a kérdés, miszerint mi a fenét akarhat tőlem.

- Sziasztok!- Köszönt mosollyal az arcán, majd leguggolt a kutyám elé, hogy megsimogassa, mire az eb boldogan elkezdte nyalogatni a kezét. Szemöldökeim kérdőn felhúzva, kissé ráncolva néztem a csokoládé barna hajú férfit. "Mégis mi a fenét akarhat?", gondoltam. Furcsálltam, hogy mi üthetett belé. Mármint persze, egy keveset beszélgettünk, de egyes embereknél tényleg így működnek a dolgok, hogy utána máris leszólítanak az utcán, ha találkozunk? Nekem ez szokatlan volt, elvégre én nem ilyen voltam. Személy szerint legszívesebben kerültem a beszélgetéseket azokkal, akiket csak felületesen ismertem meg, mert mindig csak unalmas, apró, jelentéktelen és időhúzó beszélgetésekbe csöppentünk így bele.

- Helló!- Szólaltam meg végre pár másodperces szünet után. Jason észrevette az arckifejezésem, így egy mosoly jelent meg az arcán. Egy még szélesebb mosoly. Amint felállt, zsebre tette a kezeit, és egyenesen a szemembe nézett. Én igyekeztem fenntartani a szemkontaktust, de nehezemre esett, így inkább a kutyámra pillantottam, majd végig mértem a férfit. Elegánsan öltözött, amit nem láttam a rendelőben a köpenye alatt. Fekete, élére vasalt, hosszú nadrágot viselt, szintúgy fekete bőrcipővel, és egy bézs színű garbót; haja ismét hátra volt fésülve és zselézve.- Segíthetek valamiben esetleg?

- Oh nem, nem. Csak megláttalak, és gondoltam, köszönök. Jó látni, hogy a kutyád jobb erőben van. Logan, igaz?

- Igen.- Biccentettem egyetértően. "Vajon minden páciense nevét megjegyzi?" Még mindig furcsának tartottam, hogy csak úgy a semmiből leszólított, de vannak ilyen spontán és ember kedvelő személyek, csupán nem voltam ehhez hozzászokva. Én inkább szerettem egymagamban lenni, kerüli minden lehetséges emberi interakciót, amennyire csak lehetett. Persze ezalól a barátaim és családom kivételt képzett, velük mindig szerettem időt tölteni. De rajtuk kívül nem igazán érte meg számomra a másokba belefektetett idő és energia. Legalábbis eddig ez volt a véleményem az életembe csöppenő új emberekről.