Lámpásfarkas: Bizalom vágta

1. Fejezet

Soma mélyen kifújta a levegőt, és belépett a fekete eget átdöfő lándzsák rengetegébe. Ebben az erdőben még nem tettek akkora kárt, mint a körülötte lévő nyárfásban. Ugyan kóstolgatták a fenyőfákat, azok masszívan álltak, erőteljes gyantaillatuk azt üzente, hogy könnyűszerrel nem dönthetik őket földre.

Látva az akácok tüskéit, és hallva a medvék fenyegető horkantásait valahonnan a távolból, békés nyugalom telepedett a vállára. Az erdő védekezik az emberi behatások ellen, s ameddig ez így van, ezen a helyen ő is fellélegezhet. Fél kézzel egy fának támaszkodott, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Zsibbadt ujjvégein alig érezte a kéreg érdességét, ahogy a tüskék sem vágták meg a munka által edzett tenyerét.

Belefáradt a folyamatos rohangálásba, abba hogy megállás nélkül mutatnia kell a legfényesebb mosolyát.

- Nem olyan egyszerű az - ásított elcsigázottan.

Az ő munkaköre bonyolult, és kimagasló odafigyelést igényel, mert ha valamit elszúr, az állatok és a főnöke egyszerre haragszanak meg rá. Néha nem tudta pontosan melyik járna nagyobb zűrzavarral, mert a kapcsolatai sosem voltak ilyen bonyolultak, mint most: szét tudta válogatni, hogy kik azok, akiknek fontos a véleménye, és kik azok, akik nélkül ugyanolyan teljes életet tudna élni, mintha mellette lennének.

Az egyetlen ilyen fontos személy Borbolya, a lámpásfarkasok legfőbbike volt. Soma azt ígérte neki, hogy elküldi a favágókat a birtokról. Eddig ez rendben is volt. Eddig...

Nos, most hogy a főnöke, Lonstaq úr, egyre gyakrabban dicsérte meg, Soma elbizonytalanodott. Valahányszor Lonstaq úr kért tőle valamit, görcsbe rándult a gyomra, és képes lett volna összetörni a kezét csak, hogy mosolyogni lássa.

Most ezt a feladatot kapta: kerítsd elő azt a kártevő férget (lovat), és zárd a karámba!

Ez a ló éppenséggel Soma egyetlen szövetségese volt, akivel rendszerint együtt szabotálták az erdőben folyó munkálatokat.

Ez pedig már két ellentétes álláspontot jelentett. A főnök világ-hírű versenypályát akar létesíteni, ott ahol az állatok egyetlen biztonságos élettere van.

Soma akármit csinál, minden esetben áruló lesz.

Egy ló éles nyerítése szakította félbe az éjjeli rovarok armadáját. Olyan hangja volt, akár a csikóját hívogatná, de a közvet-len utána csattanó patadörrenések rácáfoltak erre a felvetésre. Soma úgy vélte, hogy csapdába esett. Ellökte magát a fától, és megszaporázta a lépteit. A sűrű lombkoronán csekély holdfény szűrődött át, ami megvilágította a talpa alatt ropogó tobozokat.

Szeméből úgy szökött ki az álom, mintha kígyó mart volna a halántékába.

Elgyengülve kapkodta a tekintetét a fák között, mintha az a kártevő féreg egész éjjel az ő húsát rágta volna. Minden ösztöne azért könyörgött, hogy rohanjon el, amíg megteheti, de jobban rettegett attól, hogy Lonstaq úr úgy felhergeli magát, hogy ott helyben elájul, és a családja magára marad, mint ahogy Soma is magára maradt, amikor a szüleinek nehéz időszaka volt.

Egyre nagyobbakat lépett. Ahogy a sűrűje felé törtetett egyre öregebb és vastagabb fák mellett haladt el. Hamarosan pirkadni kezdett, és mindent karamellként olvadó fénysugarak jártak át.

Fújtatva csapkodta a lábát, és ráharapott a nyelvére, hogy abbahagyja a fogcsikorgatást.

- Ha Ellán múlna, álmomban sem számíthatnék arra, hogy Borbolya visszafogad a falkájába, mert állandóan dühösnek, türelmetlennek és figyelmetlennek láttat! Lonstaq úr olyan embert keres, akire nyugodtan rábízhatja a lovait, aki korrepetáló órákat tud adni a lányának az iskolai tantárgyakból, aki nem bánja a fizikai munkát... - sorolta az ujján, miközben végighaladt egy bozótos őzcsapáson. - Ha amiatt elküld, mert nem vagyok alkalmas... akkor Borbolya is lemond rólam, és mehetek vissza az árvaházba. De én nem tartozom az árvák közé, nekem itt a helyem, Borbolya mellett.