Ne nézz vissza!

Első fejezet

Egy barna hajú, fiatal fiú állt a medence rajtkövén. Az egész ország, de talán a világ több helyén is figyelték őt, hisz egy karnyújtásnyira volt attól, amire vágyott. Csupán tizennégy éves volt, de már beírta magát a sporttörténelembe.

Átlagos termettel rendelkezett, de korához képest erős izomzattal a sport miatt, amire szüksége is volt, hogy „beússzon” az ötkarikás játékokba.

Feszült csend honolt az arénában, mindenki drukkolva figyelt, majd elhangzott a sípszó. Az úszók a vízbe vetették magukat, és őrületes tempóban elindultak a másik oldal felé. Egyedül a fiú nem ugrott, ő csak állt és bámult bele a kék medencébe. Nem látszott, de a könnyei patakzottak, fájt mindene, kiváltképp az összetört lelke.

– Ian Ross! Beléd meg mi ütött? – sivított egy éles hang a döbbent morajlásban. Mindenki a fiút figyelte, senki nem tudta, hogy mi történhetett. A fiú, aki foggal-körömmel harcolt idáig, egyszerűen feladta. A kiskamasz csak bámult maga elé, leguggolt, átölelte a térdét. Élő adásban is tisztán látszott, hogy egész testében remeg, majd sikoltozások közepette beleesett a vízbe. A tömeg felkiáltott, a versenyt lefújták. A fiú után ugrottak és nagy nehezen kihúzták a medence aljáról.

– Nem lélegzik!

***

Ian hatalmas csattanással vágta be maga mögött az ajtót, szinte rohant felfelé a lépcsőn. Anyja, amikor meghallotta a zajt, azonnal ott termett, de sportos fia akkor már a lépcső tetején járt. Az alacsony, zöld szemű nő utána sietett, de fia az orrára csapta az ajtót.

– Ian! – kopogtatott be a nő, miközben kezdett egyre idegesebb lenni. Már több mint egy éve nem zárta magára az ajtót fia, és most megijedt. Attól félt, hogy visszaesett. Akkor, azon a napon megszűnt a régi Iannek lenni. Született egy új, de egy életre megtört fiú. Végigborzongott, ahogy eszébe jutottak a medencénél átélt pillanatok. Sikítozva sírt a fiáért, akihez nem engedték oda, miközben újraéleszteni igyekezték. Aztán jött a szörnyű igazság, az összetört fia, az önvád, amiért nem volt mellette. – Ian, kicsikém – kopogott be csontos ujjaival ismét. Igyekezett nyugodt maradni, de vékony alakja megborzongott a gondolattól, hogy talán ismét baj történt.

– Hagyj békén! – kiáltott vissza fia, majd valami csattant az ajtó másik oldalán újra és újra. Édesanyja megrettent, tudta, hogy fia a párnákkal ütlegeli a padlót, mint tette azt nagyon sokszor.

– Beszélgessünk – nyomta le a kilincset a nő, de az nem engedett.

– Nem akarok, a rohadt életbe is már! – ordított ki fia. Édesanyja hallotta hangjában a tehetetlen dühöt, amit nem is egyszer zúdított rá az eltelt évek alatt. Anyai szíve azonban elviselte, mert tudta, hogy fia szenved. A múlt súlya nyomja, nem akar csökkenni a teher az idő múlásával sem. Ott volt, amikor sikítozott a kórházban, hogy miért nem hagyták meghalni, édesapja után menni. Akkor is, amikor vádolta magát, hogy ő tehet az egészről, mert nem volt elég erős, nem küzdött eléggé. Akkor is ő talált rá, amikor ismét öngyilkos akart lenni.
Fogalma sem volt, hogy mi történhetett fiával, hisz csak játszani ment át barátjához. Nekifeszült az ajtónak, de nem bírta benyomni, arra meg nem látott esélyt, hogy Ian beengedi.

Idegesen kezdett kotorászni a zsebében, ahonnan remegő kézzel elővette a telefonját, és tárcsázta másik fiát.

– Szia, mond! – szólt bele a telefonba nagyobbik gyermeke.

– Valami baj van – suttogta ijedten a nő. Azonnal hallotta a székcsikorgást, és a férfi lépteinek hangját. – Ian bezárkózott a szobájába.