Ne nézz vissza!

Második fejezet

Dave némán rótta az utcákat. A nap már lemenőben volt, narancsos színe megnyújtotta az árnyékokat, befestette a házak falát. Mogyorószínű szeme vöröses árnyalatban pásztázta a járdalapos utcákat. Egyébként is kisebb termete, még apróbbnak tűnt, ahogy háta meggörnyedt. Egy borzasztó súly nyomta lelkét, ami egyre csak szaggatta. Ő nem így tervezte. Romantikus lelke másképp akarta ezt az eseményt. Úgy képzelte el, hogy boldogan ölelheti meg a másikat vallomása után. Annyi év eltelt már az első pillanat óta. Még kiskamasz volt. Éppen csak kapizsgálta, hogy ő más, mint a többiek, és ekkor látta meg őt. A híradások róla beszéltek, a fiúról, aki kora ellenére rangos versenyeket nyer sorra. Megállt a tévé előtt és csak figyelte őt. Kellemes arcvonásait, boldogan csillogó, barna szemét. Jó érzessél töltötte el, ha nézhette, akár mozgóképen, akar a titokban begyűjtött képeken. Tetszettek neki szavai, gondolatai, és maga a fiú is. Vonzódott hozzá, mint kamaszok szoktak hírességekhez, csak ő egy hasonló korú iránt érezte ezt, aki ráadásul fiú volt, akárcsak ő. Nem tudott mit tenni ellene.

Édesapja rosszul fogadta az érzéseit, bár lassacskán megbékélt azzal, hogy elsőszülött fia meleg. Dave gyakran azonban azt érezte, hogy öccseire minden idegszálával figyel, talán attól tartva, hogy ők is olyanok lesz, mint bátyjuk. Apja orvos volt, de nehezen fogadta el, hogy Dave így született, ha akar, sem tudna rajta változtatni.

Sóhajtva vette elő a telefonját. Kék pólója már a hátára tapadt a meleg, augusztusi délutánon, amióta rótta az utcákat. Szíve fájón dobbant, amikor látta, hogy a másik nem válaszolt a hívásaira, üzeneteit sem nézte meg.

Eltette telefonját. A sírás ismét kerülgetni kezdte. Azóta zaklatott volt, hogy a másik elrohant tőle. Hirtelen volt, tudta jól, de úgy érezte, hogy van esély arra, hogy érzéseit Ian viszonozza. Mellette más volt. A többséggel tartózkodóan viselkedett, de őt közel engedte magához. Túl komoly volt a másik fiú, de vele tudott nevetni. Emlékezett az első alkalomra, amikor megnevettette. Úgy érezte, mint aki a legrangosabb versenyt nyerte épp meg, aminek a díja, a másik kellemesen vibráló hangja.

Élete legmeghatározóbb élménye az volt, mikor meglátta Iant. Nem akarta elhinni, hogy a fiú, akiért rajongott, akinek az „elvesztését” hetekig siratta szobája csöndjében, vele fog egy osztályba járni. Csak nézte őt, miközben a szíve egyre hevesebben kezdett dobogni. Bántani akart mindenkit, aki kinevette az első tesi órájukon. Ők nem tudták, hogy ki ő. Fogalmuk sem volt róla, hogy belefulladt a medence vizébe. Nem nézték a közvetítést, ahol belezuhant a vízbe, ahol egyszerre sírtak és sikítottak az emberek, miközben újjáéleszteni igyekeztek. Emlékezett még a közeli felvételre, amin édesanyja zokogva próbál fiához jutni, de nem engedték. Ő a képernyőre tapadt. Reszketve, szinte levegővétel nélkül figyelte az eseményeket. A könnyei is kicsordultak, miközben azt motyogta: nem lehet ennyivel vége!

Végül jött a hírzárlat. Napokig nem tudott senki, semmit. Azt sem, hogy valóban túlélte-e a fulladást. Egy hét után jött a hír, hogy az állapota stabil, de semmi más. Újabb hetek teltek el, talán egy hónap is, amikor bátyja élő adásban jelentette be, hogy visszavonul az úszástól az epilepsziás roham után. Dave ezt nem akarta elhinni! Ő látni akarta. Szíve szinte összetört, mert többé nem volt nyilvános az élete, ugyanolyan átlagos fiú lett, mint ő. A világ járvány végül teljesen eltemette a fiút, aki már nyolcévesen bejelentette, egyszer az ötkarikás játékokon áll majd a dobogó legtetején.

Dave könnyei kicsordultak. Remegő ujjakkal törölte le őket. Egyszer már elveszítette szem elől, és talán most örökre is érzései miatt. A barátja lett, amit soha nem mert volna kérni tőle, de a másik ezt a kegyet neki adta. Élt benne egy kép a múltbeli Ianról, de a valóságban még szebbnek érezte. Okos volt, kedves, bár valami tartózkodás, szorongás mindig a szemében ült. A lányok körbedongták, de ő kedvesen hárította őket. Egyet sem bántott meg, bár Dave szíve szerint mindegyiket kivégzi, ha módja van rá. Újra beleszeretett a másikba. Talán jobban, mint korábban. Most már ismerte. Látta milyen, és rengeteg olyan pillanatot élt át, amikor úgy érezte, nem egyoldalú az, ami benne gyökeret vert. Látta a tekintetében, egy-egy be nem fejezett mozdulatában. Nem egyszer akadt meg lélegzete, amikor a másik felé nyúlt, majd egy pillanat alatt megdermedt. Szemében ilyenkor, mintha ijedtség költözött volna, mintha felocsúdott volna a pillanatnyi gyengeségből. Dave-nek ez fájt. Szerette volna, ha Ian viszonozza azt, ami benne dobog. Nem volt ez máskepp délután sem. Megnevettette. A fiú hangja bezengte a szobáját. Nem bírt ellenállni. Ujjai a másik kezére siklottak, mire annak hangja elhalt, de csak nézte őt, nem mozdult. Érezte a remegést keze alatt, az egyre szaporább legvételét a fülében. Megrázkódott a másik. Valamiért Dave azt gondolta, hogy végre őszinte lehet, de Ian reakciója egyszerre volt érthetetlen és durva. Körmeit Dave bőrébe mélyesztette, majd iszonyatos erővel kapott csuklói után. Fájt neki, talán fel is nyikkant. Ian szemébe rettegés költözött egy pillanat alatt. Ellökte őt, majd meglátva, hogy mit tett szinte fuldokolva vett levegőt, majd elrohant. Az egész ház beleremegett az ajtócsapódásba. Ő próbálta utolérni, de esélye sem volt. Ian sportolt, ő maximum a videojátékokban. Félúton a házukig feladta, és sétálni kezdett. Be akart csengetni, de ekkor meglátta a házba viharzó Harryt, így inkább más irányba fordult. Azóta pedig csak sétált és sétált. Hívta Iant, de hiába. A fiú nem vette fel, bár fogalma sem volt, hogy mit mondjon, ha mégis fogadná hívását.