Szellő, gyöngy és hajnal

1. rész

Láttam a folyosón. Barátai körében állt, vidáman beszélgetve, velük együtt nevetve, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga - csak nem nekem. Az én életembe elhozta a ragyogást, a napsütést, mindenhová, kivéve a baráti körömbe. Az teljesen átalakult - bár nem hibáztathatom érte. Hogy is tehetném? Nem tudott róla és nem is rajta múlt, ő teljesen ártatlan volt.

Ott állt, feketébe nyúló, csokoládébarna haján játszadozott a reggeli Nap pajkos fénye, és oly közel volt. Mégis, túlságosan messze, beszélgetésüknek még apró, kósza foszlányait sem kaphattam el. Köztünk állt egy fél folyosó. Ám annál sokkal több; egy év, egy kiszámíthatatlan, elkeseredett barátnő és több elfojtott érzelem, mint azt bárki sejthette volna. Mégis, mintha ő lett volna a végzetem. Elérhetetlen, hihetetlen. Nélkülözhetetlen.

Nem vett észre - még csak az kellett volna. Sietősen irányt változtattam és két pillanat múlva már az oldalsó lépcsőn szedtem a fokokat felfelé. Azt nem éltem volna túl, ha elmenve mellette, reményemet, mint éppen szárnyra kapó pillangót szilánkokra töri az érdektelenség mázsás súlya. Így is épp elég boldogtalan pillanatot okozott a nyáron, a fájdalmas, féltékeny gondolatokról már nem is beszélve, melyek bélyegként nyomták rá magukat várakozó estéimre. Német alatt a tikkasztó melegben is csak azon jártak a gondolataim, hogy lám, az idő már három napot előre szaladt - mily hosszú, ha vánszorogva halad az idő, azonban csak úgy rohan, ha a nyár édes, bódító pillanatait kell maga mögött hagynia. S mégis, annyi álmodozás, annyi varázslatos óra után, féltem szembenézni vele. Féltem a találkozást, és nem azért, mert nem voltam elég jól felöltözve vagy elégedett magammal - ez vajmi keveset számított volna -, esetleg nem vágytam volna őrülten, türelmet feledve látását, inkább megbolondult szívemet próbáltam a normális mederbe, életem pedig a rendes kerékvágásba visszaterelni, mielőtt túl késő lesz, és egy újabb csalódás végleg felemészti.

Hiányzott, állandóan. Este, reggel, ébredéskor, lefekvés előtt, utazás közben, tanulás alatt, unalmamban, örömömben, rajzoláskor, olvasáskor... Aztán hozzászoktam - legalábbis lényem nagyobbik része ezt hitte. Ám a kételkedés csírája ott volt mélyen, a szomorúság és gyötrődés magjai mellett. Megtanultam együtt élni vele, figyelmet nem szentelni neki, nem rá gondolni, és talán, de csak talán, elfeledni.

Nem hagyhattam, hogy minden számításom keresztbe húzza.