Szellő, gyöngy és hajnal

3. rész

23:57, 23:58, 23:59, 00:00... Mégis, semmi sem történik. A percek vánszorognak tovább, de semmi változást nem hoznak. Mintha az idő tréfálkozna velem. Te jó ég, már hétfő van. Ha nagyon rövid időn belül nem alszom el, hat órát sem fogok aludni.

Péntek óta... Péntek volt az a nap, mikor még írt nekem. Nem válaszoltam azonnal, bár lassan már az is mindegy lenne. De akkor talán még inkább érezné, mennyire elmondhatatlanul vágyódom utána, és még jobban próbálna megszabadulni tőlem. Megszabadulni. Tőlem. Tőlem! Kivel egész nyáron szinte folyamatos kapcsolatban volt, függetlenül attól, hétvége volt vagy hétköznap, este vagy reggel, tikkasztó forróság vagy hűvös alkonyat. Hogy történhetett mindez? Oh, mi romlott el, hol csusszant ki kezemből az öröm ily kiapadhatatlan forrása?

Meztelen lábam leteszem a padlóra, ahonnan azonnal fel is kapom. Jéghideg a parketta. Talán mégsem akarom megnézni, hogy milyen a fürdő csempéje. Ugyanakkor... Fel kell tennem a telefonom töltőre, különben még a sulit sem bírja ki holnap. Szóval, tegyünk egy újabb próbálkozást. Először a szőnyeg, majd három halk, szinte már nesztelen lépés a folyosón, és a fürdőben vagyok. Töltő, töltő, töltő. Hová is tűnt? Áhh, itt van hát. Mondjuk drága Hold, nem sokat segítettél, ezüstös fényed csak a szoba felét árasztotta el, pont azt a felét, melyre semmi szükségem nem volt. Igazán hasznossá tehetted volna magad!

Visszafelé megreccsen alattam az egyik deszka, ám erre senki sem figyelt fel - legalábbis, az egyenletes szuszogásból és horkolásból erre következtetek. A koromsötétben guggolva kitapogatom az elosztót, majd egy rutinos mozdulattal csatlakoztatom hozzá a töltőt és a telefont. Kékes fény villant, miközben az őszi tájat idéző háttérkép felsejlett, világított és elhalványult. Két mozdulat és ismét ágyban vagyok. Kissé kihűlt takaróm magam köré húzva próbálkozom kényelembe helyezni magam. Nagyjából sikerül is. Körülbelül fél percig tart. Utána ugyanis beugrik, miért is vagyok még ébren. Pontosabban, kiért is.

Magam előtt látom az arcát, nevetését, mozgását. Egész valóját. A múlt keddet. És a szerdát. Két napot, mikor ha csak egy kis ideig is, de újra a fellegekben éreztem magam. Ahogy legyőzve kételyeim, bementem hozzá a magyar terembe, hozzáértem koptatott barna bőrkabátjához, megérintettem, jelezve és közben köszönve neki, itt vagyok. Megfordult, rám villantotta megunhatatlan mosolyát, melynek hatására szívem megbolondult. Kedvesen beszélgetni kezdett velem. De pechemre nem csak velem, mivel barátnőm, Hanga is besurrant a terembe velem együtt, és a zongora mellett így immár ketten álltunk. Csodálatos... Próbáltam nem felhúzni magam rajta, csupán magamban fortyogva, hogy miért nincs benne annyi tapintat, hogy szépen itt hagyjon engem vele. Kissé sem éreztem magam kínosan, áhh, nem. Mintha mindketten az ő kegyeit akarnánk elnyerni, versenyeznénk érte. Komolyan, azt fogja hinni, minden lány, ki csak ránéz, belészeret. Bár kétségkívül van benne valami. Engem lepne meg a legkevésbé azok után, ami Hangával és Líviával történt, amit a barátnőim közé hozott... A teremből kifelé hála az égnek megértette célzásaim - amik olyan egyértelműek lehettek, hogy bele sem merek gondolni -, és felajánlotta, hogy elkísér az órák után. Imádom, olyan édes... Nem hiába adtam neki a becenevét még hónapokkal a megismerése előtt, még hónapokkal azelőtt, hogy a rendes nevét tudtam volna, hónapokkal azelőtt, hogy az első szavakat váltottuk. Cukifiú. És nem, őt megismerve utólag sem tűnt nyálasnak vagy undorítóan rózsaszínnak a szó. A jelleme olyan szinten ragyogó, magával ragadó, a mosolya és vidámsága ellenállhatatlan. Tökéletesen illik rá a név. Akkor is, ha soha nem tudhatja meg ezt. Halálra röhögné magát.

Vagy ami még rosszabb, komolyan közölné velem, hogy csodálatos személyiségnek tart, de ő sajnos egyáltalán nem gondol rám így.