Szellő, gyöngy és hajnal

2. rész

Persze sikerült neki. Ez már csak természetes. Hisz mindig van lejjebb. Akkor is, ha azt hiszed, a helyzet már így is szörnyű és nem tud rajta semmi sem tovább rontani. Ennél nagyobbat nem is tévedhetnél.

Naiv voltam én is. Azt hittem, csupán múló szeszély, időszakos állapot az, miről barátnőm figyelmeztetett. Barátnőm? Nem is tudom. A kapcsolatunk, mely összekötött minket, nem éppen nevezhető a legegészségesebbnek, de talán elviselhetőnek is csak nagy adag jóindulattal. Azonban a szavakban, melyeket leírt nekem, egy percig sem kételkedtem. A valóság is azt látszott alátámasztani, bármennyire is tiltakozott ellene lelkem minden része.

Szeptember negyedik hete nem sok jóval kecsegtetett. A hétköznapok értelmetlen várakozással és próbálkozásokkal teltek el, semmilyen jelentős eseményt nem hagyva maguk után, életem eddigi legjobb lovaglásán kívül. A hűvös időjárás tökéletes kezdést adott a tereplovaglásnak, a vidám napfény pedig betöltötte a legsötétebb zugokat is. Igazi, őszi délutánnak néztünk elébe. Az élmény pedig egészen magával ragadott. Na nem az első pillanattól, mily hiú remény is lenne ez? Fejemben egymást kergették a gondolatok, tanulásról, házikról, esti kötelességekről. Aztán valahogy eltűntek. Helyükre csupán a valóság mámorító varázsa, lehengerlő mivolta tört be, de olyan erővel, hogy még ha kavarogtak is bennem komor gondolatok, sürgősen visszavonulót kellett fújniuk.

Hazatérve is érzem még arcomon a szellő simogatását, a köd nedves csókjait, a leszálló szürkület búcsúölelését.

Ez az emlék segíthet tán át az elkövetkező napokon, mikor derűs alaptermészetem ellenére nem tudnék úrrá lenni a vágyon, hogy beszélhessek vele, láthassam, hallhassam hangját és ellenállhatatlan nevetését. A chat, mely ékesszóló lenyomata volt az egész nyárnak, most üresen kong. Várakozik, addig, ameddig még soha.