ANGEL

Prológus

− Nem fogok elmenni arra az átkozott partira! – rivalltam Apámra. Ő nem értette, hogy miért nem akarok menni, míg én azt nem, hogy ezen mégis mit nem lehet érteni...

− De ez neked is jó volna! Megismerhetnének, mint írót.

− Nem akarom, hogy a pénzem miatt vagy a pénzéhes apám miatt emlékezzenek rám. Az írásaimmal akarok mély benyomást tenni másokra, nem azzal, hogy megjelenek ilyen helyeken.

− Pedig ezek nélkül nem viszed semmire.

− Akkor nem viszem semmire, de akkor sem leszek olyan, mint te! – ordítottam el magam utoljára, majd kirohantam a házból, hangosan becsapva magam után az ajtót. Szinte abban is biztos voltam, hogy a vakolat apró darabkái lehullottak az ajtófélfa körül.

Fura volt, hogy pont most emlékeztem vissza erre az egy évvel ezelőtti beszélgetésre az apámmal. Soha nem volt vele a legjobb kapcsolatom, bár szerettem. De anyám halála óta rájöttem, hogy ő nem az, akinek hittem. Csak egy pénzéhes férfi, aki pontosan a pénzszerzés miatt vette el anyámat, ejtette teherbe kétszer is, majd a halála után újabb célpontot keresett magának. Mostanra már túltettem magam rajta, de akkor még ott rúgtam bele, ahol csak tudtam.

Vagyis azt hittem. Azt akartam, hogy fájjon neki, de utóbb már tudom, hogy annak a mocsoknak nincs lelkiismerete, ami fájhatna...

Akkoriban nagyon naiv voltam. Elhittem, hogyha majd híres író leszek, minden jobb lesz. Most az vagyok és minden rosszabb. Egyedül az anyagi helyzetem a kivétel.

Lelkileg lecsúsztam, csak árnyéka vagyok önmagamnak, nincsenek igazi barátaim, ahogy a titkaimat vagy érzéseimet sem tudom elmondani senkinek. Akadnak felszínes ismerőseim, de ők csak emberek, akikkel többször találkozom, mint a rajongóimmal. Egyedüli mentsváram az írás. Ezért is lettem sikeres. Mert minden erőmet és időmet arra szenteltem, hogy tökéleteset alkossak.

Mostanában azonban valami nem stimmel. Egyszerűen nem jön az ihlet. Csak ülök a gép előtt, gondolkodom, de... ennyi. Nem megy. Hiába próbáltam ki a sok alkoholt, cigarettát vagy drogot, semmi sem segített.

Ahogy most sem.

Csak ültem az ülésen a felnyitott laptopom előtt, és vártam, hogy a laptop magától kezdjen írni, vagy valami hasonló csoda történjen... De persze ilyesmi még véletlenül sem történhet.

Lecsaptam a laptop tetejét, éppen felálltam volna, hogy könnyítsek magamon, mikor megszólalt a hangosbemondó, hogy hamarosan leszállunk az incheoni reptéren, ezért mindenkinek a helyén kell maradnia, bekötni az övét és imádkozni, hogy ne zuhanjunk le. Persze a legutolsó tény nélkül.

A gép rázkódni kezdett. Ezerszer utaztam már repülőgéppel, de ilyet még nemigen tapasztaltam. Állítólag ilyen a légörvényt. Ergo halálosa idegesítő és tökéletesen befosatja az embert. Velem is ez történt. Le akartam végre szállni a roncsról, amiben meg kellett volna bíznom, de nem ment. Otthon akartam lenni, egyedül tengetni tovább a szabad napjaimat, ami a következő nyilvános megjelenésemig még maradt.

A hangosbemondó ismét megszólalt. Ezúttal azt tudatta az utasokkal, ami feleslegesnek bizonyult, ugyanis egyértelmű volt, hogy légörvénybe kerültünk. De azért köszi... lehet, hogy nem vettem volna észre – annyira.

Minden olyan hirtelen történt. Bár lehet, hogy csak az vonta el a figyelmem, hogy annyira kellett pisilni, amit az érkezés miatt el kellett halasztanom. Az egyik pillanatban még szenvedtem, amiért vissza kell tartanom, és szidtam magam, amiért nem mentem ki hamarabb. Aztán a gép egyre jobban rázkódott, recsegett, csattogott körülöttünk minden. A gyerekek sírtak, néhány anyuka sikított, az apák védték a családjukat, én meg úgy ültem ott, mintha minden teljesen rendben volna. Belül viszont halálra voltam ijedve.

Hirtelen csönd és feketeség vett körbe. A sok zaj után végre jólesett a nyugalom. Ahogy az is, hogy végre pihenhettem. Hosszú hét volt mögöttem. Fáradt voltam. Így átengedtem magam az érzésnek: beszippantott a csönd és a nyugalom.